Szörny

A kép az internetről származik

A vastag kéregpaplan alatt szunnyadozó lény megmoccan. Valami megzavarja félig éber álmát, beavatkozik egy külső inger, ami behatol a tudatába, és cselekvésre ösztönzi. 
Ezt nem szereti... Mert ez azt jelenti, hogy amikor teljesen felébred, azonnal táplálék után kell néznie, mivel tüstént éhesen korogni kezd a gyomra, s úgy érzi magát, mint az a csecsemő, aki addig sír, amíg édesanyja keblére nem vonja. Aki előbb megeteti, aki aztán álomba ringatja. Kinyitja a szemeit, de ugyszólván rögtön be kell csuknia! Pislogni kezd... mi ez, és hol van? És hogy került ide egyáltalán? Mi ez a vörös fény, ami úgy elvakítja? Honnan jön ez a fojtó bűz, ez az orrfacsaró szúrós szag, ez a nehéz levegő, amely úgy összeszorítja, mintha ki akarná préselni tüdejéből az utolsó molekula oxigént is? Vesz egy mély levegőt, ezzel nyugalomra inti magát, lecsillapodik, töprengeni kezd. Mit tegyen, hogyan tovább, miképp nyerjen szabadulást, azért, hogy élelemhez jusson? Lélegezni tud, valahonnan csak jön be valamiféle levegő. Eddig rendben van. Megmozdul, feláll, kinyújtott karjaival nekiütközik a falnak, körbetapogat rajta. Hirtelen megtorpan, állj, visszamegy pár lépést. Igen, most megint hallja a hangot, amely megállásra készti. Platty... Alig hallható, de érzékeli. Fülelni kezd. Kis idő elteltével ismét leesik egy folyadékhoz hasonlítható valami, platty... Közelebb lép, előrehajol, aztán lábujjhegyre áll, felágaskodik, és felfelé kezd haladni a kiugró kapaszkodókon, mintha egy sziklamászó lenne. A nyirkos kövek jelzik, jó úton jár, közeledik a megoldás, a szabadulás felé. Most még alig lát valmit, de minden idegrendszerével érzi, merre kell tovább mennie. Csak követnie kell az intuícióját, és az egyre jobban felerősödő impuzusok hangját iránytűnek kell használnia. Platty...aztán újra csak platty...most a vállára esik, s ez olyan váratlanul éri, hogy önkéntelenül is felszisszen. Fejével odakap, akár a megmart kutya, és lenyalogatja róla a vizet, mert szomjas is. Aztán erősen koncentrálva egy félfordulat után az egyik lábát átemeli a peremen, s azzal stabílan kitámasztja magát. Végül utána húzza teste többi részét, s nagyot fújtatva megpihen. Eddig meglenne. Csak ne volna ennyire pokolian rettenetesen éhes... Mintha a gyomrában ezernyi vérszomjas tigris ugrálna, és bele-belehasítva karmaival az oldalfalba, belemélyesztené tépőfogait a húsába, kegyetlenül marcangolná, majd kiszakítana belőle egy-egy jókora darabot, irtózatos fájdalmat okozna ezzel. Végtagjait szinte görcsbe rándítja ez a benne dúló rettenetes gyötrelem, hogy hasra is alig tud vergődni miatta. 
Ettől dühbe gurul, elönti a méreg, szinte fortyog benne az indulat, hogy már-már eszét veszti tőle. Kínok között mégis sikerül, és kúszva megindul a szűk folyosón az egyetlen lehetséges irányba, az orra után, sűrű szimatmintákat véve a benne terjengő bűzös levegőből. Ahogy ott benn csúszik-mászik előre, a tenyere alatt egyre érdesebb lesz a talaj, de a feje fölötti légmozgás azt sugallja, hamarosan tágasabb helyre kerül, ahol végre kikecmereghet ebből a kényelmetlen helyzetéből. Közben bőre felsebesedik az éles kövektől, keze-lába lehorzsolódik, felszaggatja azokat a kőtüskék számtalan szúrása, és mindannyiszor felszisszen, ahányszor a kénes valamihez hozzáér, s az felmarja az épphogy összeforrni készülő varasodásokat. De azért araszol előre, akár egy kígyó. Sőt, most már azzá is alakul, ahogy a járat egyre összébb szorul, és gyűrűző mozgással kénytelen tovább haladni. Nem érdekli, kiölti kétágú hosszú nyelvét, sziszeg és minden előtte lévő nyákos kitüremkedésbe belenyal. Utánavonszolja a testét, és szakadatlan erőfeszítéssel töri maga előtt az utat. Minél keskenyebbé válik az alagút, annál elszántabban tolja magát benne, hol vizszintesen, hol srégen felfelé, olykor szinte már függőleges irányban. Közben bőrét levedli, elmaradnak valahol mögötte a foszlányok, amiket az egyre elkeskenyedő, szűkebbé váló, a végén tölcsérbe torkolló folyosó kiálló kövei dörzsölnek le róla. Nem baj, csak halad tovább, közel a cél, már csak néhány méter, és kicsusszanhat valahol, ahol csak egy hajszálnyi repedést is talál. Aztán megállást parancsol egy hatalmas szikla a feje fölött, amibe beleütközik. A szélein ugyan látszik valami derengő homály, érzi is a beáramló friss levegőt, a szabadság illata pedig gigantikus erővel ruházza fel. Valamennyi izmát megfeszíti, összegyűjti az utolsó benne rejlő energiát, majd hatalmas erőfeszítéssel a nyakát begörbíti, tenyérnek használja, megemeli, és ledobja magáról a kőtömböt. Mintha a padlás ajtaját nyitná fel, és lökné át a zsanérján keresztül, hogy az belerázkódik a hatalmas robajba. Az évezredes homok felkavarodik, beborítja vele a környezetét, füstfelhőként gomolyog és terül szét a mindenségen.
 Amikor végre leülepedik az egész szürke por, és fojtogató hamulepelként takarja be az alatta lévő természetet, a szörny kipillant vörös szemével a kráter pereme fölött. Lenéz a hegyoldalon. Azután megindul lefelé, s ahogy egyre lejjebb hömpölyög a meredélyen, polipkarokat növeszt, és azokkal  magához ragadja a fákat, bokrokat, kisebb-nagyobb szikladarabokat, akármit, üldözőbe veszi a megvadult állatokat, a házak közötti utcákon rémülten sikongató embereket, aztán a feneketlen bendőjében megemészti valamennyiüket. 
Éhes a vörösen izzó lávafolyam, s ha jóllakik, a szomját oltani az óceán felé siet. Kizárólag azért, hogy mielőtt bazalttá hűtené és álomba ringatná magát, kívül-belül megtisztulhasson.