Huszárvágás

A kép az internetről származik

Minden valószínűség szerint, az első huszárvágást még macedóniai Nagy Sándor ejtette, amikor egyetlen suhintással kettémetszette a gordiuszi csomót.
Ősapáink természetesen hírt kaptak erről a kivételesen egyszerű megoldásról, és azonnal magukévá tették. Az mellékes hogy kémeik útján, vagy esetleg már az akkor is fennálló kereskedelmi biznisz alapján értesültek. A lényeg az, hogy ismerték, és mint gondos szülőkhöz illik, leszármazottjaiknak megtanították. Az utódok pedig szófogadó gyermekek voltak. Az ősi tudást, amit később ösztönösen használtak portyázásaik során, finomították is. Legendás cselvetéseikbe, rohamaikba, mint alkotóelem beépült, a meghódított népek nagy-nagy bánatára. Persze az is előfordult, hogy ellenük vetették be ezt a példátlan gonosztettet. Ám nem szabad arról megfeledkezni, hogy Árpád véreibe sok olyan nemzet olvadt bele, amelynek tagjai a túlélés érdekében mindenre kaphatók voltak. Akár még az árulásra is, saját bőrük mentése érdekében. Ez még érthető is, csak fáj. Bizony, az igazság a legarcátlanabb képmutató, mert mindenkinek másképp hagyja magát láttatni. 
Például lópikulát mutat a hiszékeny emberszabásúnak, s a lovas felmenőkkel rendelkező egyén szemeit elhomályosítja. Azt a közönséges látszatot keltve, hogy a lópikula nem más, mint a négylábú veleszületett, természetes tartozéka, hangszere. Ezen pedig nem mindenki tud játszani, csak a kiválasztottak. Önkéntes alapon előfordult, hogy némely bátor úttörő megpróbálkozott vele ( lásd Cicciolina ), de ez elenyészően keveseknek sikerült. Aki nincs tisztában a használati útmutatóval, annak felmutatják, és egyetlen huszárvágással elintézik a méltatlankodását. Tárgyiasítva a dolgot, a parasztnak be kell érnie a fityisszel, és ebből kell műveltségre szert tennie. Az élet iskoláját lépcsőzetesen elvégző pór okul is belőle. Alkalomadtán viszonozza ezt a kedvességet, és beint az ajándékozónak, hogy szálljon le a magas lóról. Mert az igaz, hogy az ő hátán mászott fel, de a ló az övé, s nem örül annak, hogy foghegyről bánnak vele. Sőt annak örül a legkevésbé, hogy a hátramaradó lócitromokat neki kell megemésztenie. 
Eleink azért bölcsebben bántak alattvalóikkal. Tudták, hogy nélkülük zabba mennek a lovak, ezért lovászaikat nagyobb becsben tartották. Hagyták, hogy lecsutakolja a lovat, megfékezze az eszeveszett száguldásra hajlamos patást, mert ő ismerte a legjobban képességeit. Vele aludt az istállóban, ő etette-itatta, ő kúrálta ki nyavajáit, ő gondozta megszületése óta. S a rossz lovast tűrte ugyan egy ideig, de előbb-utóbb tett arról, hogy nemtetszését kinyílvánítsa. Akár azzal, hogy olyan lovat adott parancsolója alá, amiről az biztosan leesett, akárhogy is kapaszkodott a gyeplőbe. Vagy azzal, hogy egyszerűen fel sem szerszámozta azt a mént, ami még nem volt betörve. 
Az istállófiú, ha nyitva tartotta a szemét, sok mindent tanulhatott ebből. Többek között azt, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Nem lehet úgy feladatot követelni a lovásztól, hogy csak a kötelességeit dörgölik az orra alá, amit mellesleg magától is tud. Amint azt sem nézi jó szemmel, ha az ostorral a szemei közé cserdítenek. Pláne nem, ha ezt hétágú korbáccsal teszik, amelynek ágai a hozzá közelállók bőrén csattan. Mert az neki fáj a legjobban. A vehemensebb csikós rögtön elégtételt vesz sérelmeiért. Leakasztja övéről a karikást, és kiperdíti a vele méltatlanul bánó úrilovast. Úgy visszaüt, hogy maga is megbánja hirtelen haragját. De ne felejtsd el, mélyen tisztelt lovagló, hogy mindezt csakis végső elkeseredésében teszi, mert kenyeret várt, nem korbácsot.
A türelmesebbje először megpróbálja az okát megkeresni. Először is körülnéz, ki részesül abban a kegyben, hogy lovagolhat, és kinek kell ellapátolni a trágyát. Jó szeme van az ilyesmihez, hiszen kupecvér is csörgedezik ereiben. Látja, hogy ki eszik az általa nyereg alá készített húsból, és ki marad éhkoppon. S azt is látja, hogy a nyereg alatt puhára tört hústól ostorral verik el az étvágyát, s reménye sincs arra, hogy egy morzsájához hozzájusson. Tudja, hogy általa került a nyeregbe, s csupán a türelmén és a jóindulatán múlik, meddig marad ott. Mert ha nem jut hozzá a napi porcióhoz, ami ahhoz szükséges, hogy kötelességeit elvégezze, akkor ne csodálkozzon senki a hűtlenségén. 
Arra még világhódító Nagy Sándor sem gondolt, hogy huszárvágása ilyen történelmi jelentőségű lesz. Mert akkor lehet, hogy hagyja a fenébe az egészet, és inkább szekerestől, csomóstól, otthagy csapot-papot. Aztán toronyiránt hazamegy Macedóniába, ahelyett, hogy további csavargásokkal kergesse őrületbe híveit.