Kolosszus

A kép az internetről származik

Az állami intézet lakóját eleinte úgy rejtegették a kiváncsi tekintetek előtt, mintha szégyellni kellett volna, hogy egyáltalán megszületett. Az istenfélő dada, aki egy reggel rábukkant az árvaház kapuja előtt, és az ütött-kopott mózeskosarával együtt becipelte a többi gondozott közé, még az sem gondolta volna, hogy humánus tettéért később gyötörni fogja a lelkiismerete. 
Nem kell őt hibáztatni ezért. Bárkinek megesett volna a szíve az éhesen bömbölő óriásbébin, hiszen akárki is hozta a világra, lehetne találni rá olyan szólást, mint például az, hogy: - mégiscsak a mi kutyánk kölyke. Hogyan is hagyhatta volna sorsára éppen az, akinek egyébként is a munkájához tartozik az afféle feladat, mint a gyermeknevelés? Különben is, mit számít ott még egy terítéket felrakni az asztalra, ahol tucatszámra ülik körbe azt? Egy tányérral több vagy kevesebb, hát nem mindegy? Legfeljebb majd tovább tart néhány perccel a mosogatás, ám egy szívből feltörő gondtalan gyermekmosoly bőségesen pótolja ezt a parányi, érte tett fáradtságot. Pedig ha valaki kicsit is érdeklődik az intézményvezetők közül, hogy hogyan is került éppen az ő kapujuk elé a jövevény, ugyancsak vakarhatta volna a fejét, mitévő is legyen vele kapcsolatban. Különösképp azért is, mert nem sok választása lehetett volna, ugyanis volt mellette egy kisérőlevél is, mely nagy körvonalakban ezt tartalmazta: - Tisztelt megtalálók! Kérünk benneteket, fogadjátok örökbe szeretett csöppségünket, bízunk abban, hogy legalább olyan gondos szülők lesztek, mint mi voltunk addig, amíg át nem robogott rajtunk az Európa-expressz...  - ezután még következett néhány szégyenkező mondat, ám az érintettek személyiségi jogait figyelembe véve ezeket nem lehet nyilvánosságra hozni. A lényeg az, hogy az időközben jóllakatott gyermek bekerült a közös hálótermek egyikébe, és jóízűen, akkor még névtelenül, elaludt.
Több év lefolyt a Dunán. Az árvaházra szűkösebb idők következtek, s mint minden állami intézménynél, itt is sűrűn váltogatták egymást a vezetők. Legtöbbször az élelmezési osztályvezető adta be a felmondását, és inkább szakmát váltott, minthogy ott dolgozzon, ahol egy örökké éhes Lakli követelődzik a közös ebédlőterem asztalánál naphosszat üldögélve. Társai nevezték el így, mert egy-két év alatt többet fejlődött, mint más tíz év alatt. Tulajdonképpen mondhatták volna rá, hogy éhenkórász is, mert minden étkezésnél úgy bámulta a kondért és a többiek tányérját, mint aki már legalább egy hete éhezik. De inkább esetlen mozgása, lustasága, és termete miatt ragadt rá ez a csúfnév, amelyet akár még találónak is vélhetne a humoros kedvű kívülálló. Már két helyet is elfoglalt szétterülő tompora, a mellette ülők pedig egyre kisebb helyre voltak kénytelenek szorulni. Végül a gazdasági igazgató külön ültette, és megerősített széket eszkábáltatott alá, mert a szabványméretű már nem bírta el egyre növekvő súlyát.
Az idő pedig tovább tépkedte öröknaptárja lapjait. Néhány év múlva a lakliból Melák lett, és ehhez mérten nőtt az étvágya is, ami egyre nyomasztóbb terhet rótt az őt táplálók pénztárcájára. Már egyedül evett annyit, mint öt másik, és hiába próbálták az orvosok mindenféle hókuszpókusszal fogyókúrára fogni, ha leadott pár dekát, másnap kétszer annyit szedett fel. Végül egy konzultáció után megállapodtak abban, hogy egy ismeretlen hormonzavar lehet a háttérben, az váltja ki ezt a feneketlen éhséget, és széttárt kezeik azt sugallták, hogy itt már megáll a tudomány, ők is tanácstalanok. Az időközbeni átszervezések folytán, főképpen a szakmailag alkalmatlan vezetésnek köszönhetően pedig egyre csökkent az élelemre költhető keretösszeg, amit különféle trükkökkel próbáltak szinten tartani. Először is kirúgták a portást, mert az ő bére valamennyire pótolta a hiányt, és amúgy is fölösleges olyan épületet őrizni, ahová csak a tudatlan betörő törne be, hogy aztán restellkedve zsákmány nélkül elkotródjon. Aztán megszabadultak pár dadától, mert minek oda nevelő, ahol a kölykök nevelhetetlenek. A bérükből átalakították valami fogházhoz hasonlatos intézménnyé az egész épületegyüttest, és magas ráccsal, megerősített őrséggel vették körbe az egészet.
A melák elérte a nagykorúságot. Amint hátradobta életéveit, mintegy levetkőzte régi nevét is, és most már megkövetelte, hogy Behemót néven tiszteljék benne az embert. A pribékek is alázatosan hajlongtak előtte, hogyan is merészeltek volna ujjat húzni azzal, aki egyedül is meg bír enni egy egész ökröt együltében. Inkább szorgalmasan lopták meg a többi árva elítélt adagját, azok meg annak is örültek, hogy egyáltalán ételhez jutnak, különben sem volt közöttük olyan egyéniség, aki méltóképpen képviselte volna őket a felsőbb hatalmak színe előtt. Némelyik porkoláb külön utasításra csipsszel és kólával kedveskedett neki, persze ezt kizárólag úgy tehette meg, hogy a többiek szemet húnytak fölötte. Ki ne féltené az állását ezekben a nehéz időkben? Némelyek tudni vélik, hogy ez amúgy az aktuális fogházigazgató ellen elkövetett összeesküvés volt, hogy minél előbb visszavonuljon, ezáltal szabad utat engedjen egy régi-új markáns vezető visszatérésének. Azt is suttogják, hogy éppen ez a Visszatérő fundálta ki a tervet, ami szisztematikusan gyöngítette a kiszemelt posztot elfoglaló hatalmát, bevetve minden törvényes vagy nemtelen eszközt célja elérésének érdekében. Mindenestre azt elérte, és most nyakába szakadt egy drabális behemót etetésének minden gondja-baja, amit akár még az ő és vazallusai reklámhadjáratának számlájára is lehetne terhelni, amiért ilyen bélpoklossá vált. 
A legutolsó információ szerint a behemót ételébe mákonyt csempésztek, és amíg aludt, kapott egy gyomorgyűrűt, amire a pénzt úgy kalapozták össze minden adófizető és magán-nyugdíjpénztár tagtól. A Kolosszus most pihen, és álmaiban sem gondol arra, hogy tulajdonképpen ő az államadósság.