Felvillanások - 5 - /Szemek

A kép az internetről származik

     A hegyvidéki lánynak bársonyosan meleg, barna szemei voltak. Az  acélkék szemű ifjú, aki a síkságról származott, amint pillantásuk találkozott, azon nyomban beléjük szerelmesedett, belehabarodott.
- Apám, nősülnék! - mondta a huszonéves fiatalember atyjának, a falusi kis tornácos vályogház konyhájában, vacsora után.
     Az öreg letette pipáját az asztalra, felállt a főhelyről, komótosan odalépkedett elsőszülött fiához, és egy akkora pofont kevert le neki, hogy a tiszti-iskola utolsó évfolyamába járó legényember szemei szikrázni kezdtek, majd könnybe lábadtak. A fiatalabbak, akik a lócákon ülve figyelték az eseményeket, rögtön a tányérjukra meredtek, és mély, tiszteletteljes csöndbe fojtották döbbenetüket. Még nekik is égő pír lepte el és borította lángba arcukat, mintha őket is érintette volna a csattanás mindent elsöprő szele. Onnan pislogtak fölfelé, aztán egymásra, kérdő tekintetükből csak zavarodottságot lehetett kiolvasni. Először életükben láthatták ütni apjukat, és beleborzongtak abba a gondolatba, hogy ez velük is megtörténhet. Szemük láttára mutatta meg igazi hatalmát az öreg, akinek még az árnyéka is félelmetesen imbolygott a falon, a petróleumlámpa fényének köszönhetően. Az árny a feszület mellett egy pillanatra megmerevedett, aztán visszakisérte gazdáját a támlás, faragott székhez, arra rátelepedett, s már ülve és délcegen fúrta tekintetét egyik arcról a másikra, a szemeken keresztülfurakodva, egészen és egyenesen a vesékig hatolva le. S miközben az öreg újra a szája sarkába szorította a csibukja szopókáját, két szörcsögő szívás között szemügyre vette véreit.
     Ezzel a metszően hideg, kemény nézéssel nem lehet dacolni. Sorban, egymás után pilledtek le a szemhéjak, mintha az asztallap erezete érdekesebb témára akarná vonni figyelmüket. Súlyos, megvastagodott homály fonta körül, és fogta vasmarkába a benn tartózkodók szívét, s a tűzhelynél álldogáló törékeny anya tétova mozdulata is tanácstalanságot tükrözött. Most hallgatni kell, mert az első száraz villám már lecsapott a közelben. Nem szabad hergelni az alvó oroszlánt, mert olyan vihart kavar, hogy azt valamennyien megemlegetik. Még a lámpa kanócán is pillog a láng, mintha félne megvilágítani a terhes gondolatokat.
- Asszony, kérdezd meg a fiatalurat, ki az a lány, mióta ismeri, és mit akar tőle!
- Szólj hát fiam, apád kérdezett! - lehelte az anya, s a fiú felemelte tekintetét az apja arcára, akinek a szemeiben lévő jégcsapok felolvadni látszottak a langyossá csillapodott légmozgás hatására. Bár az is meglehet, hogy a szűzdohánnyal megtömött pipából előbodorodó füst volt szemfényvesztő, s amint elillant, a mereven vádoló pillantás már nem is volt annyira jeges, mint amennyire első felindulásában magát láttatni engedte. A fiatalemberen másodpercek alatt átsuhant megannyi emlék, és néhány kérdést égetett az agyában tekergő labirintus falára. Hogyan mondja el azt, amit szavakkal nem lehet kifejezni? Mit mesélhetne el róla úgy, hogy az igaznak tűnjön? Hiszen az a lány olyan üde és ártatlan, mint a harmatos fű, mikor hajnalban ráragyog a nap első sugara. Mondja azt, hogy amikor meglátta Őt a tűzoltó-gyakorlat közben, fenn a hegyekben, a nézelődők között, éppen felé nézett, és rámosolygott? Vagy azt, hogy abban a pillanatban a völgyben gomolygó füst kitisztult, a sötét fellegek szétoszlottak, és bárányfelhőként legelészték körbe a csúcsok derekát? Netán azt, hogy akkor ott, a fák és bokrok rejtekében a pacsirták még sosem hallott trillákkal hívták nászra a párjukat? Hogy ott még a szél is szerelmes szavakat suttogott? Azt, hogy elakadt a lélegzete, megállt az idő, és nem számított senki és semmi, csak az, hogy belenézhessen abba a bársonyosan meleg, barna szemekbe? Amik olyan  észtvesztően gyönyörűek, mintha a feneketlen óceán közepében örvénylenének, amelyek lerántják magukkal a mélybe, s ott olyan világot mutatnak meg neki, amiket már sosem tud, és nem is akar elfelejteni?
- Édesapám, annak a lánynak olyan szeme van ami elveszejt, ahányszor csak belenézek. Egy éve ismerem, és azóta szeretem. Maholnap nagykorú leszek. Egyezzen bele, és adja az áldását frigyünkre.
     Az öreg újra feláll, odaballag fia mellé, eres kezét a vállán megpihenteti, majd csendesen megszólal. - Meglátjuk fiam, mit tehetünk. Szüretig még sok víz lefolyik a Dunán. Menjetek aludni, reggelig meghányjuk-vetjük anyáddal a dolgokat. Azzal kilép a konyhaajtón, felnéz a májusi csillagos égre, és megindul hátra, az istállók felé. A konyhából kitóduló nehéz, felszakadt sóhajokat a késő esti lágy szellő a vén diófa frissen hajtott leveleire ülteti, s úgy tesz, mintha könnyű álomba akarná ringatni valamennyit. 
     Altatódalt is suttog hozzá. Azt, hogy annak a hegyvidéki lánynak bársonyosan barna, meleg szemei voltak.
Akárcsak egy békében, ezerkilencszáznyolcvannyolcban nyugovóra tért, máig a gyermekei szívében tovább élő Édesanyának.