Fényjáró

A kép az internetről származik

A börtön belső kapuja előtt hatalmas a tülekedés. Mindenki elsőként akar kiszabadulni, hogy előnyre tegyen szert, s elnyerje az áhított jutalmat, azt, hogy fényjáró lehet.
Ebben az intézményben nincsenek porkolábok. Nem szükséges őrizni a rabokat, elég egyetlen személy, aki telepatikus úton kapja meg a parancsot, hogy egyetlen gombnyomására felemelkedjen az áttörhetetlen ajtó, s a mögötte lévő foglyok egymás hegyén-hátán, tülekedve tóduljanak ki rajta, és megkezdjék a végeláthatatlan küzdelmet, a vesszőfutást, a kifulladásig tartó rohanást, hogy bezsebeljék a végső díjat, azt, hogy minden eddigi bűn alól felmentést kapnak, priuszukat eltörlik, és ezután emelt fővel járhatnak a többi fényjáró előtt. Ez csak a legerősebbnek, a legbátrabbnak, a legfürgébbnek, a legszerencsésebbnek sikerülhet. Mindannyian tisztában vannak ezzel, ezért már a folyosóban próbálnak úgy helyezkedni, hogy a jelre a legkedvezőbb pozíció legyen a birtokukban. Körülbelül olyannak tűnhet ez tömeg, mintha a versenyzők egy afféle ultraszuper-maratoni futásra neveztek volna be, ahol megállás nélkül kell teljesíteni a távot, és már ott ácsorognak a startvonalon, várják a starpisztoly dörrenését, hogy akár az életük árán is, de célba érjenek.
Csak éppen arról nem tudnak, hogy esélyük szinte egyenlő a nullával. Igazából ez nem is érdekli őket, csak az, hogy győzzenek, elsőként szakítsák át a célszalagot, hogy aztán ünnepelt sztárként a menyországban érezhessék magukat. Az pedig ott van, karnyújtásnyi távolságban előttük, és mindenre képesnek érzik magukat azért, hogy bebocsáttatásban részesülhessenek. Nem érdekli őket a rájuk leselkedő számtalan veszély, a szembejövő forgalom, az oldalról jött támadás, vagy a váratlanul elébük tornyosuló áthághatatlan fal, amihez a saját rabtársaik szorítják oda, hogy ott aztán bilincsbe verje őket valami láthatatlan erő, egy gyilkos kobold vagy démon képében. Ahol kezüket lábukat gúzsba kötik, és elhurcolják a vesztőhelyre, ahol porba hullik a fejük egy gillotin vagy egy gyakorlott, és kegyelmet nem ismerő hóhér egyetlen halálos csapása által. 
Az sincs az orrukra kötve, hogy át kell kelniük majd olyan folyón, amely tele van piranjával, és amik másodpercek alatt felfalják szőröstől-bőröstől azt, akit közéjük sodor a szeszélyes áradat, s akire rárontanak a mindig éhes, tűhegyes fogak sokaságával rendelkező vérszomjas halak, s aki ha a szájuk elé kerül, abba beleharapnak, és akit apró cafatokra marcangolnak és tépnek, majd összerágnak és lenyelnek, hogy bendőjükben aztán végleg elenyésszenek. Mit sem sejtenek arról, hogy már az első kanyar után nyílzáporok tömkelege hull rájuk, és fájdalmas kínokat okoznak a mérgezett hegyükkel, ahol ők a célpontok, és csak a legügyesebbek, a legszemfülesebbek, a legvakmerőbbek élhetik túl ezeket a rájuk zúdított, meglepetés-szerű lövéseket, amelyek szemből és oldalról egyaránt érkezhetnek. Azzal sincsenek tisztában, hogy a következő támadás érkezhet akárhonnan, bármikor legázolhatja őket egy megvadult bölénycsorda a prérin, vagy néhány ámokfutó kamionos, ha át kell jutniuk egy forgalmas csomópont kellős közepén. Semmit nem gyanítanak arról, amikor a kanyonokon át rohannak lélekszakadva, hogy a magasból kövek garmadája potyog majd rájuk és közéjük, és törik össze minden porcikájukat, hogy aztán a sorstársaik rajtuk tiporva száguldhassanak a következő borzalom végzetes, rettenetes, pokolian gyors, tüdőt satuba szorító karjaiba. Nem beszélve a hegyi lavinákról, a savas-lúgos esőkről, az emberfejnyi jégviharokról, a villámokról, a hurrikánszerű légörvényekről, amiket égi áldásként szórnak rájuk a sátáni tervezőmérnök fantáziájának köszönhetően. 
Akinek minden egyes gonosz tréfája megtizedeli, letéríti a pályáról, és szakadékba, vagy vadállatok ketrecébe veti őket martalékul. Akinek folyton csak azon jár az agya, hogyan kaparintsa kézbe a grabancukat, milyen módon keserítse meg, és kínozza halálra, hosszabítsa meg szenvedésüket, s miképpen vessen véget a röpke életüknek, ami még hátra lehet belőle. Aki ezt a történetet gyakorta eljátsza. Aki úgy tesz, mintha ő semmiről nem tudna, és eszébe sem jutna ilyesmi, ártatlanul forgatja szemeit, aki a legképmutatóbb rendező, aki vígjátékoknak nevezi horrorfilmjeit. Aki mint egy jóságos atya mutatkozik meg előttük, de az álarca mögött egy torz vigyorú lélektelen ördög lakozik. Aki mielőtt utasítást adna a börtönüket őrző saját teremtményének, hogy engedje szabadjára valamennyiüket, elébük vetíti az álomszép jövőről alkotott művét egy körös-körül telepített panoráma képernyőjén keresztül, és álomport hint a szemeikre, lágy dallamot súgdos a füleikbe, és virágillatot áraszt a szaglószerveikbe. Aki elhiteti velük, hogy a földi menyország tárt karokkal várja őket, és csodás életük ott csupa boldogság és öröm, móka, kacagás és ünnep lesz, ahol a fény csak reájuk fog ragyogni, és akár mint egy őrzőangyal, végigkíséri és oltalmazza mindenféle veszedelemtől őket. Aki azt már nem fedi fel előttük, hogy a célba érésük még nem jelenti azt, hogy győznek is. Hogy ott van egy másik ugyanolyan gonosz lény, mint ő, és válogatott eszközöket vet be, eszel ki és hajt végre csak azért, hogy elveszejtse mindahányukat. Aki minden egyes rabját fényjárónak nevezi, s valami furfangos módon becsapja, mintha egyedül csak ő lenne a kiválasztottja, a végső győzelemre esélyes favoritja, a jelöltje, a befutója, a szerencsés csillagzat alatt született egyetlen várományosa, az örököse. 
A fényjáró elhiszi neki. Megbízik benne, mint a gyermek a szülőjében, mint a barát a barátjában, mint a szerelmes a szerelmében. Meg sem gondolná, rémálmaiban sem merülne fel még futólag sem, hogy ő csupán egy csali, egy áldozat, egy zsákmány, egy préda a ragadozó eledelének szánva. Hogy ő csak egy porszem, egy senki, akinek még csak neve sincs addig, amíg a célba nem ér, és minden akadályt legyőzve felállhat a dobogó legfelső fokára, ahol nyakába akasztják az aranyérmet, ahol fejére babérkoszorú kerül, s amelyen más számára alig-alig van talpalatnyi hely. Csak arról tud, hogy neki futnia kell, rohannia, átgázolni mindenen és mindenkin, nem ismerni lehetetlent, feláldozni bárkit és bármit, legyen az akár a saját vére, a testvére is. Hiszen még csak azt sem tudja, hogy testvére is ott van valahol ebben a tömegben, neki mindenki ugyanolyan idegen, mint amit abban a filmben látott, mielőtt útnak eredt a dicsőség fénye felé. Csak szalad a pályán, úszik az árral, átugrik egyik helyről a másikra, kitér a felé irányuló csapások elől, cikázva, kígyózó mozdulatokkal suhan előre, löki tovább magát, szökik meg a többiek elől, nyer egérutat a csapdák és kelepcék felállított sorfala között, mintha minden egyes vesszősuhintás, amelynek szele éri, újabbnál újabb löketet adna neki, s vértezné fel páncéljával. Abban reménykedik, amit felvázoltak előtte lehetőségként, hogy ezután már sorsáról szabadon dönthet, és senki más nem fogja megkérdőjelezni döntése helyességét, nem gördít útjába további akadályokat, hogy elérje boldogságát, csillag a csillagok, fény a fények, s emberek között ember lehessen.
A fényjáró átszakítja a célszalagot, és belefúródik a petesejtbe. Ott körbezárja egy ölelő burok, ahol aztán a kimerítő vesszőfutás után örömálomba zuhan hosszú-hosszú időre. Ebben az állapotban, miközben öntudatlanul osztódáshoz lát, arról álmodik hogy megszülethet, és emberalakban a földi menyországban, majd egyszer a többiekkel együtt ő is Fényjáró lehet.