Alakváltó

A kép az internetről származik

Pirkadni kezd. A derengő félhomályban az újszülött  megmoccan. Valami áthatol a tudatán, talán egy első kakasszó ami felébreszti álmaiból és arra készteti, hogy kinyissa ártatlanul tiszta szemeit.
Hajnal hasad, a tárgyak körvonalai lassan teljesen kirajzolódnak. A csecsemő  felemeli szemhéját, és kíváncsian körbepislog. Felismeri tárt karokkal közeledő anyját, igen, ő az, erre lerúgja a takaróját, és addig kalimpál kézzel lábbal, amíg bölcsőjéből keblére emeli. Az anya mosolyogva érzékeli gyermeke táplálkozását. Arcában gyönyörködve, együtt hallgatják az ébredező madarak fülbemászó dallamát. Néha bekapcsolódik, rögtönzött melódiákat suttog, s a fák hálásan integetve vele susognak, úgy köszönik meg ezt a csodás ébresztőt. 
Megvirradt, a bébi eszik. Eleinte mohón kortyolja az emlőn át a tejet, a mézízű harmatcseppeket, de ahogy  szívja magába, éhsége egyre csillapodik, megerősödik, és felül. Szétnéz, pillantása végigfut édesanyja haján, lefelé végigpásztázza a homlokát, arcát, ruháját pajkosan megráncigálja, kibújik az ölelésből, lekéredzkedik. Mindketten négykézlábra ereszkednek, játszadozásba kezdenek. Újraismétlik ugyanazokat a mozdulatokat, amire mindig is emlékeztek, amióta megismerték egymást. Az anya nem szégyelli, hogy eközben szétnyílik a köntöse, s a gyermek kutakodó tanulni vágyása örömmel tölti el. Teljesen lemezteleníti magát, és hagyja, hogy fia felfedezhesse teste rejtett titkait.
Reggel lett, az óvodás korú gyermek fürkész tekintettel bámul anyja domborulataira, a völgyekre, az erdők közé vágott tisztásokra, a rétek virágaira, a keresztül-kasul folyó patakokra. Látja a teremtményeket is, a vizekben élőket ugyanúgy, mint a szárazföldi állatokat, s a felhők alatt repkedő bogarakat, szárnyasokat, mindent lát, és mindenkit észrevesz. Kicsit elidőzik a pillangók kergetődző táncán, belefeledkezik az óceánból kiemelkedő bálna kilövellő vízsugarába, ahogy ernyőt formálva aláhullik a hullámok lüktető fodraiba. Tetszik neki, ragyogóan ránevet az egész tájra. Ezalatt kijárja az óvodát, már nem gügyög, folyékonyan beszél, első hallásra megtanul minden mondókát. Kora délelőtt hamar iskolássá fejlődik, másodpercek töredéke alatt elsajátítja az összes nyelvet, az uzsonnát már saját költeményével köszöni meg. Aztán már ő maga tanítja varázslásra az anyján élősködőket, a rajta gyökeret vert fákra rügyeket, virágokat, leveleket fakaszt. Szeme sugaraival felszárítja a könnyeket, belőlük égi bárányokat formáz, és évődve bujócskázást imitál közöttük. Örömtáncát hatalmas figyelemmel közvetíti a halandók felé. Már fiatal festő, aki zongoraművész, világhírű illuzionista, zseniális mágus is egyben. Új mutatványokkal szórakoztatja közönségét, akik hálásan köszönik meg minden trükkjét, amit felfed előttük. A hosszú árnyékokból levág egy-egy darabot, a háta mögé dobja, és figyeli a hatást. A napraforgó rábízza magvait, és ő érlelni kezdi. Meghízlalja a gyümölcsöket, nektárral eteti a méheket, s eközben megkomolyodik, férfi lesz belőle. A legelő csordát kérődzésre elfekteti, a madarak is elpillednek fészkeiken, tojásaikat őrizve szunnyadoznak a tikkasztó melegben.
Delelőre jár. Ezt nem csak egy távoli harangszó jelzi, hanem a korgó gyomor is, ami ebédelésre ösztökéli a két lábon járókat is. A délceg, ereje teljében lévő égi vándor ennivaló után nyújtja tenyereit. Belemeríti egy tóba, vagy kristálytiszta forrásba, váltogat a tengerek között. Megszomjazott, hát iszik mindenből. Pillantását átfúrja a lombokon, az épületek ablakait álcázó vastag függönnyön keresztül is. Belelát az emberi lelkekbe és elkomorodik, összeráncolja szemöldökét. Végigvizslatja gondolataikat, beleolvas, aztán értelmezi őket, mint a nyitott történelemkönyv lapjain összálló mondatokat. Először megrémül a látottakon, majd emlékezetébe idézi a tegnap tapasztaltakat. Agyában peregni kezd egy film, és dühössé teszi a kockákon átsuhanó jelenetek látványa. Emberek háborúznak, ölik egymást, gyilkolják az állatokat, pusztítják a természetet, mély sebeket ejtenek saját anyjukon, aki az ő anyja is, aki testvére, gyermeke, legbecsesebb hozzátartozója is egyben. 
Hirtelen haragjában tombolni kezd, perzselő nyalábokat lövell alá. A felhőket összetereli, összepréseli, összeütögeti. A kipattanó szikrákból villámokat kovácsol, és lesújt. Örvénylő szélvihart kavar, az óceánokat háborgó fenevadakká változtatja, s azok kéjesen nyelik el a hajókat, átcsapnak a szigeteken, tarlót vágnak a szárazföld belsejébe, pusztító áradattal semmisítenek meg mindent, ami útjukba kerül. A hadúr vérengző bosszúval torol meg minden sérelmet, amit anyján elkövettek. Azután fejéhez kap, észhez tér, lecsillapodik. Hiszen saját véreit bántja, nem így akarta volna tudomásukra hozni hatalmas szeretetét imádottjai iránt. Ne bántsátok egymást emberek, ne ejtsetek végzetes sebeket anyátokon és testvéreiteken! 
Figyelmeztetését a gyarló, botor emberek nem fogják fel, továbbra is kergetik hiú ábrándjaikat, minden földi javat maguknak akarnak, és harácsolnak. Sosem értheti meg őket senki, még ő sem, s ez szomorú belenyugvással veszi tudomásul. Ilyenek, mert a tudás ilyené tette őket. Az anyagiak birtoklásáért folytatott küzdelem irígy, mohó, hazug, becstelen, kéjsóvár, minden nemtelen eszközt bevető gnómmá aljasította le vezéreiket. Előbb-utóbb ezért még életükkel fizetnek. Nézi, amint az emberek nagy része csak tűr, és némán, birka módra táplálja, kiváltságokkal halmozza el kizsákmányolóit. Még szemléli egy ideig ezt a felfoghatatlan együgyűséget, és elkezdi gyógyítgatni édesanyján a hegeket.
Ekkor már délutánba fordul az időkerék, s a meglett ezermester jótékony párával leplezi a magasabb hegycsúcsokat, ködöt bocsát az esőerdők egyre fogyatkozó kincseire. Erejét az anyja testének megújítására használja fel. Amíg új életek sarjadnak a földön, ő egyre öregebbé válik, és egyre nyugatabbra zarándokol. Az alkony közeledtével vénül, arcának tüze már nem éget, csak langyosan simogatóvá csendesül. Ahogy bandukol, vállait leejti, azok megereszkednek. 

Beesteledett. A mozdulatai egy megfáradt aggastyánéra emlékeztetnek. Mögötte hosszabbodnak az árnyak, egyre sötétebb lesz minden, miközben a földanya ölébe epekedik. Az látja ráncossá aszott gyermekét, és magához húzza. A töpörödött matuzsálem békésen engedi, hogy ágyába helyezze, éjszakára altatódalt dudolva álomba ringassa. Még egyszer a lecsukódó szempillák mögül felnéz, aztán egy utolsót szikrát lobbantva elszenderül. A szürkületben a szülőanya fázósan magára veszi csillagokkal teleszórt palástját, azzal betakargatja testét, alatta a madarak bóbiskolva csitulnak el. 
Az idő éjfélhez közelít. A sötétség köpenyén átsejlik a holdleány titokzatos fénye, aki gyertyáival mutat utat az éjjel vendégeinek. Halk neszek, csupán néhány kutyaugatás szakítja meg a nyugodtan alvók csönd szőtte álmodozásait.