Bukfenc

A kép az internetről származik

Csak csüng, és egyre csak kapaszkodik. Istenem, de még mennyire kapaszkodik! Úgy szorítja ujjaival a rácsot, hogy azok belefehérednek az erőfeszítésbe.
Minden kapkodó lélegzetvételével belenyilall a fájdalom kinyújtott karjaiba, izmaiban a vastag erek megfeszülnek, a bennük vánszorgó vért besűríti az oxigénhiány. Ahogy zihál, a tüdejébe jutó levegővel bekerül milliónyi pordarázs, amelyek dühödten szurkálják fullánkjaikkal. Szemeit könnyesre marja a saját verítéke, s amint csapzott hajáról a homloka redőin át belecsordogál, minden egyes cseppje őrjítő csípéssel irritálja retináját. Lábaival hiába kalimpál valamiféle kiálló, körömnyi betonrög után, a tükörsima falak összeesküdtek ellene, minduntalan lelökik karistoló talpait magukról. Rettegve pislog körül. Jobbra-balra férfiak és nők rémült tekintetével találkozik, szájuk hatalmasan tátong, torkukból iszonytatóan kígyózik elő rémséges hörgésük, ahogy félik a vágtázva közeledő halált. Reszketve félnek akárcsak ő, és minden erejükkel kapaszkodnak a rácsba, az utolsó szalmaszálba. Arcukra döbbent öregséget mázol a kétségbeesés, innen nincs más kiút, csak lefelé, alá a szédítő mélység kegyetlen poklába. 
Fölöttük tombol a sátán, tüzes szekercéjével beveri az ablakokat, szikracsóvaként szórja szét a pozdorjává olvasztott üvegszemcséket, fekete lehellete eltakarja a kéklő eget, kormos kényszerzubbonyt erőszakol rá a bárányfelhőkre. Lenézni nem mer. Ezerszer látta már az alant lévő utcát, járdáján a meg-megtorpanó, ide-oda hullámzó pontokat, a sávokban lüktető, parányi, vakító fényt visszatükröző autófolyamokat. Vajon hány másodperce van még? Mennyi idő, amíg ujjait szétfeszíti a beletörődés, és belezuhan abba a bódító sötétségbe, ahonnan már sosem látja meg szeretteit? Lepereg előtte az élete. Istenem, a röpke gyermekkor, a cserkésztábor, az első csók, a monotonul belesujkolt tengerészgyalogos-kiképzés, és még csak a minap volt a fekete aranyért, a világhatalom megőrzéséért kirobbantott villámháború. Ott is ugyanúgy égtek az olajkutak, mint odafönt az egész emelet, aminek acélszerkezeteiből viaszként csöppennek le az izzó lávadarabok, sisteregve fúrják le magukat, mintha testvéreikhez akarnának lenyomulni, egészen a föld középpontjáig, a magmáig. Ott is látta a tágra ordított szemeket, melyek vádlón lövellték gyűlöletüket az övéibe. Azt túlélte. Utána sokáig rémlátomásai voltak, évek kellettek ahhoz, hogy feldolgozza azokat a borzalmakat. Szíves-örömest visszaadná az összes kitüntetését, ha visszacsinálhatná az egészet, s nem kellett volna halomra gyilkolnia ártatlanokat. De jaj, most újra érzi az akkori égett hús szagát, s látja a kiloccsanó agyvelőcafatok falra spriccelő graffitijét! Pedig már azt hitte, végleg kitörölte pszichiátere azt a bevetést az emlékezetéből, amikor veteránként felkereste a rendelőjében... Akinek várójában később összefutott a szerelemmel, egy tündöklően gödrös mosolyú lány bájos személyében. 
Alice kedvéért lassanként hátradobta a múltat, érte kész volt törődni a jelenükkel, vele. A gyerekek... Su, és Tim... Hála az égnek, ők Lizzel együtt biztonságban, a nagyszülőknél vannak, mintha a Mindenható sugallta volna, hogy hosszabítsák meg a nyári vakációt, s maradjanak a hegyekben. A szülei biztosan halálra kényeztetik őket... Erre a gondolatra fanyar fintor suhan át az arcán, amit aztán felvált az önző önsajnálata. Kár, hogy már nem láthatja őket... De kár, hogy búcsú nélkül kell faképnél hagynia mindannyiukat... Milyen kár, hogy most itt van, és nem ott... Pedig annyi mindent nem mondott még el nekik ... Nem mondta el elégszer, hogy mennyire szereti őket. Azt sem, hogy szívébe békét lopott minden egyes perc amit velük tölthetett, s minden nélkülük átélt pillanat felért a hiányukért érzett háborgó örökkévalósággal. Most már késő, hiába hallja a távoli szirénákat, nem elég gyorsak ahhoz hogy ideérjenek. Annyi ideje nincs, ereje fogytán. Kár, hogy az utóbbi időben elkényelmesedett... De kár, hogy elhanyagolta az edzést... Milyen kár, hogy felszedett pár kilót, s most tonnányi súly teszi próbára ujjperceit... Milyen kár, milyen nagyon-nagyon kár... 
A vijjogó szirénák egyre közelednek, összeszorított fogai erejét csikorogva gyömöszöli agya a mind jobban zsibbadó, egyre gyengülő ujjaiba. A rácshoz eddig körömszakadtáig ragaszkodó munkatársai egymás után adják fel a harcot, megadóan elernyednek, elhaló sikolyuk éles késként hasogatja idegrendszerét. Már csak ketten kapaszkodnak kifulladásig, s ahogy balra pillant a kolléganőjére, annak szemeiből iszonyat kerekedik a félelemtől. Látja, amint ökölbeszorított kezéből milliméterenként csúszik ki a vékony rács, már csak horgas kampóknak tűnő felső ujjpercei tartják remegő testét. Sötét hamuval sminkelt arcán könnypatakok vájnak világos-szürke utat a mélybe, beharapott szájszélén kiserked a vére. Bátorításfélét pislog felé, de a visszanéző tekintetből rábámul a robogva közelgő halál. Majd mintha egy belenyugvó kacsintás is mellészegődött volna a utolsó pillantásának, egy hátrabukfenccel alázuhan, s ő, a bátorságáért többszörösen kitüntetett bíborszívű, a gyáva katona szégyentelenül nadrágjába vizel borzadályában. Aztán csak csüng, kapaszkodik, sorvadó reménye végső tartalékaival, egyre csak kapaszkodik!
Közelebb lopódzik a vég. A máskor vánszorgó vénség, az idő, most lerúgja ólomcsizmáit, és sebesen futócipőt húz, hogy versenyre kelljen a sziréna hangjaival. Nyomába ered és utoléri, tiktak-tiktak vijja-vijja, fej fej mellett, tiktak-vijja. Vasfogával vigyorogva derékon kapja, hóna alá nyalábolja, felszáguld vele a legközelebbi templomig, és rákötözi a harangláb kötelére. Majd ő is rácsimpaszkodik, tiktak-vijja bimbam-bimbam, tiktak-vijja meddig-birja. A démoni lidérnyomás fülsértő ricsajjal betör a hallójáratokba, s ott szörnyű zenebona idegtépő egyvelegére jár csűrdöngölőst. Összeroppantja a reménybe kapaszkodó ujjak izületeit, minden egyes dobbantására belenyög a fájdalomba. A bősz aggastyán fiatalos hévvel ropja szellemtáncát, szöges cipőjével izzé-porrá tiporja minden álmát. Röhögve zengi-harsogja egyenesen a fülébe, tiktak-vijja-bimbam-bimbam, tiktak-vijja-meddig-birja. Ez már kibirhatatlan, ezt a tébolyító kínt már nem lehet elviselni, ennél még a halál is jobb, miatyánkkivagyamennyekbe, hallgasd meg az utolsó imám, vigyázz szeretteimre. Valami kétségbeesett erőfeszítéssel térdeit a mellkasáig húzza, magzatpózba gömbölyödik, majd oldalra vetődve átbucskázik a fején, és szívében kristálytiszta békével alápörög. 
A hálószobai szőnyegen tér magához. A hitvesi ágy háttámlájában kettétört rácsok szomorkodnak szemrehányóan, a hozzá tartozó éjjeliszekrénykén egy vekker tiktakol egykedvűen. Hajnal van, 2001 szeptember 11. Fel kellene hívnia a pszichiáterét...