 |
| A kép az internetről származik |
Hosszú, unalmas lábadozását egyik kedvenc időtöltésével, olvasással tette szórakozássá a harminc körüli, csontsovány szimuláns. Épp a kisvárosi könyvtár polcai között bolyongott, amikor belebotlott az őt ápoló nővérek egyikébe, egy csinos huszonéves lányba. Összenéztek.
A nővér úgy megdöbbent mint aki kisértetet lát, majd arcán átsuhant a felismerés.
- Maga még él??? - érdeklődött csodálkozva.
- Miért, talán nem kellene? - vágta rá a szellem azonnal, végképp eloszlatva ezzel a kételkedést. A nővérke ezen csak mosolyogni tudott, hiszen tisztában volt az egészségügy állapotával, de mint beosztott bennfentes, az akkori kórházi viszonyokat nézve szép lehetett, ám okos nem.
Beszélgetésbe elegyedtek. A belgyógyászaton lelkiismeretesen dolgozó lány örömmel újságolta el hogy menyasszony, hamarosan férjhez megy, és szeretnének külföldön szerencsét próbálni. Aztán sikeres felépülést kívánva, volt ápoltját a természet gyógyítóerejére bízta, és továbblibegett. A születése óta agyilag félrekezelt utánanézett, majd a nő csípőmozgása által kiváltott, nála reflexszerűen pikáns gondolatait megrendszabályozta, és az eltelt három hónapra emlékezett...
Gyomorrontás gyanújával került a helyi intézmény egyik kórtermébe, akkor még viszonylag átlagos testsúllyal, viszont átlagon aluli szellemi teljesítőképességgel. Legalábbis ezt a következtetést vonhatta le róla az ügyeletes orvos, aki az azonnali infúziós kezelést előírta sűrű fejcsóválások között. Mit is lehet arról az idiótáról gondolni, aki tudván tudja, hogy el van tiltva a nehéz ételektől, de mégis vigyorogva vallja be a két púpozott tányér székelykáposztát, amit előző este fogyasztott? Még hogy nehéz étel! Kizárt! Olyan könnyedén egyensúlyozta a tálcán, hogy még a cirkuszi kötéltáncos is irigy pillantásokkal méregette volna a magasból. Ráadásul éjjel a jó felét ki is adta magából könnyen jött könnyen ment alapon, hát akkor mi ebben a nehéz??? Érthetetlen! A doki se érti mi az a bárgyú nézés a leendő páciens részéről, ezért egy injekcióval nyugtatja meg, hogy feloldja benne a felgyülemlett görcsös erőfeszítéseket, amivel az egészségi állapotát akarja elbagatellizálni, hogy hazamehessen. Aztán beutalja.
A diétára fogott beutalt fekszik az emeleti kórterem ablaka alatt az egyik ágyon, és a kilátásban gyönyörködik. Szép kilátások, napi néhány üveg infúziót felvenni, körülbelül öt napon át. Ugyanis csak a belső kilátásaival foglalkozhat, mert odakint az eget vastag februári köd takarja el, innen is látszik, hogy a fák nem nőnek az égig. Az állvány sem ér a plafonig, ezért könnyű kicsit közelebb húzni, hogy a róla lógó tasakos folyadék csöpögését szabályzó mütyürt elérje, és azon gyorsítson. Unja már ezt a lassú éheztetést, ki van éhezve egy kis járkálásra, szeretne beleharapni a gomolygó homályba, ott lenn a bejárati ajtó előtt. Ezért röviden tanulmányozza a tasakon látható feliratokat, s mivel azon kalciumra utaló jeleket nem fedez fel, úgy véli, bátran előrébb hozhatja a kikötést.
Pedig a nővérke is kikötötte, hogy ne nyúljon hozzá a kórházi tulajdonhoz, mert ismeri a pernahajdert, ezért is tolta a lehető legtávolabb az említett tartóeszközt. De a rövid póráz, amelyen a fasírt átfolyik nem lehet akadály egy lázadó csibész fogvatartásának. Már jön is. Elámul azon, hogy már a második zacskó levesből is alig van, dacára a délelőtti vizit iménti befejeződésének. Szemrehányóan összehúzza a szemöldökét, és kötné be a következő adagot, ám az invalidusnak is van egy kikötése. Vagy ebéd utánig kiköti és hagyja szabadon garázdálkodni, vagy hamarosan lepedőt cserél, mert különben pár hektoliter vizelettel okoz árvizet a delikvens. Ennek a zsarolásnak nem lehet ellenállni, különben is kedvelik egymást az imára kulcsolt kezekkel könyörgővel. Lelkére köti, hogy le ne merészeljen lógni köntös nélkül a földszintre, mert hátraköti a sarkát, amint újra a kezei közé kerül. Mindent megígér, különben sem szeretne hátrakötött sarkokkal gondtalanul henyélni, amíg el nem jő a várva várt feloldozás. A konszenzus megköttetett az érdekeltek teljes megelégedésére.
A vizitáló főorvos elégedetlen. Nézi a leleteket, s egyáltalán nincs megelégedve a benne foglaltakkal. A visszaeső bűnös elégedetten szemléli, miközben a falat tudná vakarni kínjában. Már egy hete itt lábadozik, de semmi javulás, sőt hatalmas visszaesés van az állapotában, ha figyelembe vesszük a súlyveszteséget, és a négy óránként beadott morfiuminjekciókat. Ám a kedélyéből mit sem vesztett, azt nem mérik kilóra, mint a testtömeget. Ugyan lehetne aggodalomra oka, mert elveszteni súlyának úgy húsz százalékát röpke egy hét nap alatt, nem mondható jelentős javulásnak, sőt. Ráadásul ugat mint a kutya, két bágyadt somoly között leköhögi a fehér mennyezetről a piszkossárga, körvonalain barna beázást. Az a másfél óra, mire újabb fájdalomcsillapítójához jut egy örökkévalóság, de egyébként jól van, köszöni szépen. Nem hisznek neki. Főleg az egyik adjunktus kételkedik igazmondásában, mivel gyermekeik közös iskolába járnak, és már az óvodába kerülésük óta ismeri. A sápadt szájhőshöz konzultációt hívnak össze, s megállapodnak a további kezelésekben. Újabb vérvizsgálat és hasi ultrahang, egyébként marad minden a régiben, antibiotikumokkal kombinálva. A sebész szomorúan veszi tudomásul, neki lett volna más ötlete is az esetre vonatkozóan. Már vagy három éve feni a szikéjét áldozatára, de eddig még mindig sikeresen kisiklott a megátalkodott szökevény a vércsekarmai közül.
Tizenegy napja szimulál boldogan a közintézmény belgyógyászatán. Idült jókedvében még arra is képes, hogy ledobjon magáról húsz kilónyi fölöslegesnek vélt terhet, s világos pillanataiban morbid viccekkel szórakoztatja betegtársait. A baráti doktor nem nézi ezt jó szemmel, a hozzátartozóit oldalra vonja, és meghitt társalgást folytat velük. Lényegében azt a tanácsot adja nekik, hogy sürgősen vigyék a cívis város klinikájára, ő már előző este beszélt az ottani sebészprofesszorral, kedves mentorával, egy idős egyetemi tanár úrral. Fű alatt minden le van tárgyalva, vigyék amíg szállítható állapotban van a hipochonder. Úgy lőn.
Aznap reggel a sportpályáról egy helikopter szállt fel, belsejében a kíváncsian bámészkodó, fülest viselő csontkollekcióval. Az alig félórás út akár élmény is lehetett volna, de nem ért rá szórakozni, mert épp le volt szíjazva, és azzal volt elfoglalva, hogy az idegvégződéseihez szögezett fájdalomküszöböt kéjjé stimulálja. Ezt a gyönyörteljes fetrengést továbbiak követték a mentőautóban, csodálkozott is azon a harmónián, ami az autó szirénázása és a lüktető nyilallásai között létrejött. Minél magasabb volt a hang, annál mélyebben vájta bele fogait a zsigereibe a kín, és ezen eléggé jól, úgyszólván vidáman elszórakozott.
A specialista már várta. Hallott erről a visszaesőről, aki kétszer már elkibicelte a műtétet, és jéggel, valamint infúziók számolatlan literével simította el a hasnyálmirigye akut gyulladása okozta nézeteltérést. Igen ám, de most tályoggal karöltve lobbant fel benne a szenvedély, és ugye ezt a támadást nem lehet holmi hideg borogatással visszaverni. Addig jár a korsó a kútra, amíg lépre megy, mondhatná a közmondást elferdítő tájékozott, merthogy a lépe is megrepedt abban az örömtáncban, ami addigi ébrenléteit olyan nagyszerűen kitöltötte. Az rejtély, hol szedhetett össze egy tüdőgyulladást még mellé, mert mindig köntösben kószált szabad perceiben a gézengúz. Mindenesetre holnap reggel jelenése lesz a műtőben, és nem volt módjában, de nem is akarta visszautasítani ezt a szívélyes invitálást. Mit veszthet? Legfeljebb nem jár strandra ilyen égbeszökő jegyárak láttán, különben is még csak március van, nyárig még sok víz lefolyik a Dunán, és körülbelül ugyanannyi sóoldat a vénájában.
Meg sem álmodta volna, hogy ilyen népszerű lesz az intenzív osztályon. Annyira sikeres volt az agonizálása, hogy háromszor tapsolták vissza a műtőbe, és átlag négynaponta egész napját ott töltötte pirkadattól alkonyatig. Bevérzései közben aránylag jól elvolt, csak néha-néha köhintett egyet, csupán a miheztartást végett. Hátfájása szemet szúrt egy tüdőgyógyásznak, aki többszöri röntgenezés után lapockájába döfött egy hosszú tűt, amelyhez egy átlátszó drén csatlakozott. Ő is csatlakozott az ehhez az eljáráshoz ragaszkodókhoz, kiváltképp azután, hogy a mintegy kétliternyi habos vér lecsapolódott, légzése megkönnyebbült, nyomasztó hátfájása tompa sajgássá silányodott. Az egy hónapnyi lustálkodás megtette hatását, megismerte az összes személyzetet, a főnővértől kezdve a takarítónéniig, az anaszteziológustól a szolgálatos műtősfiúig. Hébe-hóba azért még produkált vacak tüneteket, de az eredményei bizakodással töltötték el a benne reménykedőket, és bizonyára méla undor járta át az irigyeit. Felkerült a lábadozók osztályára, és ez oly mértékben feljavította a kedélyét, hogy barátságot kötött a szemközti teremben gyógyulgató álomszuszékkal.
A fiatal vasutas gyomorfekélyét foldozgatták össze, és ideje jó részét alvással töltötte, aludt a viziten, szunyókált ebéd előtt és után, még akkor is húzta a lóbőrt a takaró alatt, amikor vizsgálatra tolták. A szimuláns meg volt győződve arról, hogy az ő idejét is megkapta ráadásként, mert az igazságtalan természet elorozta tőle az álmosságot és a bakternak ajándékozta, azaz megduplázta az alvókája kapacitását. Amíg ő a lajhár mozgású óramutatót ócsárolta, áthallatszott hozzá az édesdeden alvó hasutas horkolása. Ettől függetlenül kapható volt a hajnali kávéivásra, melyet az alagsori konyhát felfedezővel fogyasztottak el nagy egyetértésben. Egyet értettek azzal, hogy ez mindenképp jólesik, majd visszaosonva a második emeleti ágyukra tovább szőtték a szabadulásuk utáni életről az álmodozásaikat. A kolléga hangos szuszogással tépdeste odaát a perceket az idő lapjairól, az éber pedig néma szitokkal szidva innen a cserbenhagyó alvókáját, a szakállát tépdeste dühödtséget szimulálva.
Ki hinné, hogy a magyaros ízeket kedvelő szimulánsnak egy olyan könnyű kis étel, mint a székelykáposzta hónapokra megfekszi a gyomrát? A hártyavékonyra szelt sonkáról már nem is beszélve. Még én sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése