Könnyező

A kép az internetről származik

Amikor megnyitotta első kiállítását, a látogatók alig akartak hinni szemeiknek. Legtöbben csak áhitatos némasággal csodálták a mester szobrait, úgy elakadt a szavuk ennyi szépség láttán. 
A világhírű művész valami istenadta tehetséggel lehet megáldva, mert alkotásai mindegyike remekmű, amiket utánozhatatlan, természetes eleganciával hoz létre. Persze vannak irigyei, akik megpróbálják lekoppintani technikáját, de azt az eredetiséget ők sem tudják beleálmodni másolataikba, ami a Könnyező hírességet megkülönbözteti tőlük. Hiába is akarnak hasonló formát és alakot gyártani, mindenki tisztában van vele, hogy azok csak hamisítványok, ezért értéktelenek. 
Amint sírva végigvezet sajátos tárlatán, neked is beleremeg a lelked a gyönyörűségbe, ami varázslatos művészetét jellemzi. Mert szobrai ugyan szótlanok, de mesél helyettük az, ahogyan ott állnak, s gondolatokat sugallanak. S te elhiszed nekik, hogy olyan kéjes fájdalommal készülnek. Mint amikor minden egyes mozdulatát a mesternek egy-egy könnycsepp is kisérné, amely gyöngyként gördül alá meghatározhatatlan korú, de vénséges-vén arcának barázdáiban. Ráadásul beleadja szívét is munkáiba, mintha azt akarná sejtetni, hogy az ő szeretete örök, s még ha sajog is valakikért, de soha el nem múlik.
Talán örömében zokog akkor, amiért eszébe juthat  az a sok-sok szerelmével eltöltött boldog pillanat, amelyről alkotásaival is megemlékezik. Egy szétnyitott színházi legyező, ami kedvese kezében dermedt kővé, mintha beleélte volna magát a színészek helyébe, vagy játékuk feledtette volna el vele, hogy mozgassa. Vagy ahogy véget ért az első felvonás, és valami malőr miatt a függönyzsinórok összegabalyodtak, így a drapéria csak félig tudott volna összehúzódni. De arra is tisztán emlékezik, ahogy kézenfogva sétáltak a mezőn, és a mellettük elhaladó szalmával megrakott paraszt-szekérről a szálak alálógnak, s egymásba kapaszkodva próbálnak fennmaradni, nehogy a zötykölődéstől aláhulljanak.
Emlékszik a pezsgőspoharakra, amelyek tükörfényesre törölgetve, lefordítva várják azt, hogy talpra álljanak, s kecses szárukon nyugvó öblükbe istenien mámorító ízű italok csorogjanak. Emlékszik az első érintésre, ahogy ujjaik egymáséit kereste, s amint megtalálta, ereikben pezsegni kezdett a vér, s ajkaik csókra vágyva és kínálva feledkeztek egymásba kifulladásig. Emlékszik az első összefonódásra, a mézeshetek önfeledt gondtalanságára, a mesefigurák alakjára, akiknek történeteit felelevenítve annyi kedves estét szerzett gyermekeik számára, amíg álomba mosolyogták magukat. Minden percére emlékezik, amit szerettei körében tölthetett, és testéből-lelkéből hozza elő azt a rengeteg élményt, amit velük átélhetett.
A művész sír. Alvás közben is előbuggyannak könnyei a lezárt szemhéjai közül, miközben örömről és bánatról álmodik. Örül, hogy szerethetett, és bánkódik az élet kiszámíthatatlanságán. Lehunyt pillái mögött ide-oda rebben a gondolat, mintha villámgyorsan be akarná járni a szétszórtan élő hozzátartozói otthonait. Mintha meg akarna győződni arról, hogy jól vannak, s ugyanolyan csodás emlékekről álmodnak, mint ő, amikor megszállja az ihlet, és belezokogja a világba egyedülálló művészetét. 
Arról is könnyezve álmodik, hogy egy mészkőbarlang kiállítótermében dolgozik, s a karsztvizek vonják ki kőszemei résén át a cseppkövekké váló könnyeket, hogy aztán el nem követett bűnei alól szoborrá dermedve adjanak örökké tartó feloldozást.