A Hegy...

A kép az internetről származik

A nyári kánikulában is hófehér hálósipkát viselő hegyet csak úgy hívták, hogy a Vén Bolond. Bizonyára lehetett is benne valami, mert ingyen látta vendégül azt, aki felkereste, mindössze annyit várt volna cserébe, hogy tiszteljék korát.
Ehelyett kinevették. A szemében persze dicsérték, ám a háta mögött mégiscsak kinevették. Hát nem bolond az, akitől néhány szép szóval ki lehet csalni összes kincsét, s amikor már majdnem mind odaadta, még ki is csúfolják érte? Eleinte nem hitte, mert úgy vélte, az emberek jók, csak néhány rosszindulatú irigy teremtmény állítja róluk az ellenkezőjét. De ahogy telt- múlt az idő, fülébe jutott egy s más, és kezdett kételkedni saját ítélőképességében. Amikor az első két lábon járó veszedelem felbukkant a lábainál, menedéket adott neki, szállást, és ellátta minden jóval, amit csak szeme és szája megkívánt. Együtt örült vele, amikor szaporodni kezdett, és ő is sírt, ha halottait temette.
Vigasztalta és etette, úgy bánt vele, mintha a legkedvesebb vendége lenne, s még csak gondolatban sem bántotta volna soha. Embergenerációkon át úgy éltek, mint szülő és gyermek, és ő bőven halmozta el fiait szeretetével.
Talán rosszul szerette hozzátartozóit. Mert ahogy titkait feltárta előttük, úgy váltak egyre kapzsibbá és irigyebbé, s mind jobban felhasználták ellene tőle szerzett tudásukat. Már nem elégedtek meg a gyümölcseivel, melyet a fáiról kaptak, állataival, amiket levadásztak és kifogtak, aranyával és érceivel, miket barlangjaiban találtak, hanem mind jobban követelődzőbbekké váltak. Egyenesen kisajátították, mintha az övék lenne testestől-lelkestől. Mintha kutya kötelessége lenne minden kivánságukat lesni, óhajaikat teljesíteni, parancsaiknak engedelmeskedni.
Korábban még mulattatta is a dolog, adott nekik csecsebecsét, némi csillogó vackot, hadd játszanak vele, hadd örüljenek neki. De amikor már a húsába fúrtak érte, az már egyáltalán nem volt ínyére. Még ekkor sem méltatlankodott, továbbra is áztatta köszvényes lábait a sósvízzel telt lavorban, miközben félig ülő-fekvő helyzetében is lovagoltatta térdein unokáit. Még akkor sem ágált, mikor már egész mellkasáig ért a civilizáció átka, s patakpartjait szeméthalmazok lepték el, vizeit mérgező vegyületekkel tették ihatatlanná, lankáit csúf házaikkal tették nevetségessé. Akkor sem szólt, mikor kiszipolyozták minden vagyonából, és össze-vissza robbantgattak testén újabbak után kutatva. 
De most már megelégelte. Saját szemeivel látta, hogyan űzték el az őshonos állatait, hogyan irtották ki még az irmagjukat is, csak azért, hogy egyre mohóbb vágyaikat kielégíthessék, és szórakozásra használják fel a tőlük elrabolt területet.
Egy befektetőcsoport síparadicsomot szándékozik létesíteni éppen a fájós bal karján, és az előmunkálatokba már bele is kezdtek. Elkezdték letarolni fenyveseit, melyek már úgy a szívéhez nőttek. S ahogy gyökerestől tépték ki őket, mintha a szívéből markolták volna ki, úgy fájt minden egyes szál fa, amit kihúztak, akár az arculcsapás. Hinnie kellett volna a madarainak, a tűleveleknek, a szélnek. Mind azt suttogta, hogy az ember rossz, hazug és csaló, aki a hívságos és mulandó dolgokért rajong, a természet csak addig kell neki, amíg hasznot húz belőle. Most már elhiszi, maga is megtapasztalta.
A válaszlevelet már meg is fogalmazta, csak az alkalomra vár, hogy kézbesíthesse. Vár a jelre, amikor eldurrannak a pezsgőspalackok, a létesítményeket felavatják, és ott lesz valamennyi vendég, hogy mind megkaphassák üzenetét. De aztán meggondolja magát. Mielőtt még valami jóvátehetetlen bűnt el nem követ, előbb útjára küldi üzenetét, ad még egy utolsó esélyt, hogy megmeneküljenek. 
Aztán megrándítja a vállát, végül is mindegy, majd jönnek újak. S a lejtőn ledübörög a lavinaüzenete.