Rabszolga

A kép az internetről származik

Isten látja lelkét, ő soha nem akart rosszat az embereknek. Ma is mélységesen fájlalja, amiért nem tudott megálljt parancsolni hirtelen haragjának, és ámokfutásba kezdett. Pedig alapjában véve egy szelid és jóindulatú rabszolga volt, aki élt-halt azokért, akikért minden tőle telhetőt megtett. Dolgozott látástól vakulásig, mosott rájuk, takarított utánuk, kiszolgálta őket a vacsorasztaluknál, gyermekeik bölcsőjét ringatta éjt nappallá téve, zokszó nélkül, fáradhatatlanul. Még egy köszönő szó, annyit sem kapott cserébe, de nem is várta el. Jámbor volt az istenadta nem vitás, de annál nagyobb a szíve, mert kivétel nélkül mindenkinek engedelmeskedett. Az izmos és ereje teljében lévő rebbellis addig a pillanatig meg sem álmodta volna, hogy ilyen gonosztettre is képes. Soha nem akart semmi rosszat gazdáinak, de akkor már nagyon elege lett abból, hogy minden kívánságukat kényükre-kedvükre teljesítse. Maga sem tudja hogy történhetett, de egyszercsak betelt a pohár, bekattant, és fellázadt minden közelében lévő tárgy és élőlény ellen.
Most úgy szégyelli magát, mint még soha, egyetlen alkalommal sem. Megállás nélkül patakzik szemeiből a könny, és siratja áldozatait, s sós könnyeket zokog emlékeikért. Marcangolja az önvád, és szinte beleőrül az elviselhetetlen veszteségbe. Isten látja lelkét, ő nem ilyen sátáni, mint azt olyan sokan feltételezik róla. Csak abban reménykedik, hogy egyszer majd megfeledkeznek minden pokoli tettéről, és megengedik neki, hogy jóvátételt szolgáltasson. 
Most, miközben a sarkában lihegnek üldözői, s egyre közelebbről hallja a nyomának eresztett kopók vérszomjas csaholását, fülében ezernyi gondolat lüktet és visszhangzik. Óh, ha visszaforgathatná az idő kerekét! Dehogy tenné ezt azokkal, akiket úgy imád, mintha a saját vérei lennének! Miért is nem nyelte le a milliomodik békát, miért is nem tűrte tovább a megaláztatásokat? Miért szipolyozzák ki, miért fosszák meg attól a lehetőségtől, hogy kicsit felfrissítse magát, miért nem hagynak neki békét? Miért nem hagytak neki egy lélegzetvételnyi időt, hogy lehiggadjon, miért is nem volt szófogadó és engedelmes, akár az ősei? Miért? Miért? Miért?
Bár igaz, egyszer már előfordult felmenői között egy hozzá hasonlatos lázadó, de eddig a percig azt hitte, hogy csak mende-monda a róla elterjedt legenda. Most már tudja, hogy lehetett benne némi igazság, mert akkor is csak néhányan menekültek meg az eszét vesztett és őrjöngő sokadik ükapja karmai közül, ha hinni lehet a szájhagyománynak. Most már ő is vallja, hogy a történelem ismétli önmagát, és szeretné falba verni a fejét, amiért ez nem jutott eszébe. Még az sem szolgálhat mentségére, hogy a vér nem válik vizzé, ő sem tagadhatja meg eleit, nem lenne méltó hozzá. S amíg a világ világ, nem is tud rajta változtatni, ezt zsigereiben is érzi. 
Menekül, nem csak azért, mert hajtóvadászat indult ellene, hanem saját maga elől is, mert attól fél, ha sarokba szorítják, újra kitör rajta az elmebaj. Nem akar még egyszer ilyen gyilkos indulatba kerülni, ezért búvóhelyet keres. Próbál beleolvadni a környezetébe, észrevehetetlenné válni, akár a kaméleon. Szerencséje van, hallja a tenger mormogását, egy utolsó erőfeszítéssel a dombról leszáguld a parti homokra, aztán a hullámokba veti magát. Abban  alámerül, és az apály beszippantja fodrai közé, ahol menedéket talál, és elrejtőzik. Kifelé tart a szabad óceán felé, túl a látóhatáron, először hason úszva, aztán háton lebegve, s egyszer-kétszer visszanéz. Itt végre nyugalmat talál, az övéi között van, hazaérkezett. 
Az üldözők a parton ragadtak, onnan szórják reá átkaikat. Őket is hallja, akárcsak a jajveszékelőket, a térdre rogyva kegyelemért esdeklőket, akiket nem olyan régen lemészárolt. Akiknek összetörte a szívüket, csontjaikat zúzta apró darabokká, kitekerte a nyakukat, összepréselte a tüdejüket, kiszorította belőlük a lelket. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, egy élet is kevés lenne valamennyiüket felsorolni. A legtöbbjüket szó szerint puszta kézzel fojtotta meg, irgalom nélkül ölt kicsit és nagyot, nőt és férfit, meghívott és váratlan vendéget, látogatót és helybélit, a csecsemőtől az aggastyánig mindenkit. Keveseknek hagyott egérutat, de csak azért, mert nem vette észre őket, vagy már maga is megrémült és kifulladt ennyi borzalom láttán, amit elkövetett. Most úszik az árral, és miközben egyre kijjebb sodródik, a habokkal próbálja lemosni magáról azt a töméntelen iszonyatot, a bőszült haragjában ártatlanul kiontott tengernyi vért, amely rátapadt. Rettenetes amit művelt, ezt ő is tudja. Csak azzal nincs tisztában, hogy nem ő tehet róla. Még csak az embereket sem lehet kárhoztatni érte. Ő nem ismeri a természettant, nem járatos a tudományokban, ő csak egy tudatlan lázadó rabszolga. 
Mintha az óceán mélyén, a kontinensek talapzatait alkotó fenéklemezek összecsúsztak és elmozdultak volna, egyik a másik alá gyűrődött volna, és ő az általuk kiváltott szökőár lenne. Olyan, mint amikor a béklyóba vert, befogott és betöretlen musztáng kiszabadul bilincseiből, felágaskodik, és megvadulva fékevesztett vágtatásba kezd. Aztán mindent letipor, akár egy cunami.