A Felhőlovas

A kép az internetről származik

Béke van. Némaság, csönd, nyugalom. A tó tükre úgy néz ki, mint egy asztal, egyetlen fodor sem töri meg simaságát. Mintha be volna fagyva, pedig nincs tél, ma csak a szokásos szélmentes nyári napok egyike van.
Az öreg kint pipázik a terebélyes eperfa alatt, melyet még valamelyik őse ültetett oda. A hintaszékében ül, miközben a szájából lógó dohányzóeszközből egyenesen száll a kékes füst felfelé. Szellő sem rezdül, csak a szeme csukódik le néha úgy, mint akit az álom jótékony angyala kerülget, s csókjaival akarná elhalmozni ezt a megfáradt arcot. A lábai közelében fekvő kis tacskó is elengedi fülét-farkát, alszik, csak a horpaszát mozgató izom jelzi, hogy lélegzik, él. Szinte mozdulatlanná van merevedve, mint egy szobor, amit valami ügyes kőfaragó csempészett oda, nem tudni, mikor. 
Ám egyszer csak vége szakad ennek a meghitt együttlétnek. Az idilli képbe belerondít egy fuvallat, a fa levelei susogni kezdenek, mintha valami rossz előérzetük támadna. A kutya hegyezni kezdi a fülét, veszélyt szimatol. Az apóka is ringatódzni kezd székével, beleszív a csutorába, és lepillant az eb fejére. A szörcsögő hangra a feje fölött, a lombok között egy abban bujkáló madár felel, aztán kisurran onnan, a szemközti part felé indul, később élesen elkanyarodva délnek veszi az irányt. 
Alig húszméternyire a kis házikótól, a vízből félig kihúzott csónak imbolyogni kezd jobbra-balra, mintha nemtetszését fejezné ki csupán azért, mert megzavarták pihenésében. Az öreg észreveszi, s szemeit kissé összeszűkítve, hunyorogva néz a távolba, ahol a hegyek mögött most még bárányfelhők kisebb pamacsai vannak szanaszét szórva. Valami kézzel nem fogható intuíció járja át zsibbadt testét, és agyában vészcsengőre hasonlító dallam ólomnyelve veri félre a harangokat. Előrehajol, aztán botja segítségével feltápászkodik, mögötte nyiszorogva előre, majd hátra lökődik a talpakra erősített tárgy, hogy aztán egyre alacsonyabb íveket táncolva lassanként megnyugodjon. A bácsi lebotorkál az enyhe lejtőn egészen a csónakig, ott megtorpan, mert egy láthatatlan falba ütközik, ami megállásra kényszeríti. Szorosan a nyomában a kiskutya oldalog, még nem tudja, miért, de halk morgást és nyüszítést csal elő torkából ez a gyanús valami, aminek még csak a szagát érzékeli. 
A kánikulai napot felváltja egy kósza légáramlat, és megemeli kalapját a vénségnek. Aztán felszalad a fához, megrázza annak ágait, hogy azok rángatódzni kezdenek erre a hirtelen jött, nem várt fordulatra. A kis ház nyitott ablakán is berebben, félrelibbenti a függönyt, mintha azt akarná elhitetni, hogy van odabent valaki. Valaki, aki kifelé bámul a tóra, ahol az apró hullámok toccsanva fordulnak vissza a ladik farán, hogy alig egy pillanat múlva újabbakkal cseréljenek helyet. 
A hegyek felett egy sötét folt kezd legyező alakban szétterülni, és közeledni látszik. Majd ahogy egyre szélesebbé válik, apró darabokra esik, és kivehetőek lesznek a károgó varjak megszámlálhatatlan katonái. Amint köröznek a magasban, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve nagyobbakká válnak, és préda után kutatnak. Ahogy a víztükör fölött keringenek, a szárnyuk csapdosására megelevenedik a tó, és fehér tajtékokat küld a szélrózsa minden irányába. 
Ez már nyugtalansággal tölti el az ebet, szűkölni kezd, füleit hátracsapva lekushad, mint aki tudja már, honnan fúj a szél. A vénember figyelmét ismét magára vonja, barázdált arcán átsuhan egy olyan árnyék, amely tele van félelemmel vegyes kíváncsisággal. 
A távoli ég alját ellepi valami sötétszürkés homály, aztán megvastagodik, tömör feketeségét csak egy belőle kicikázó sárga villám hasítja ketté. Az először halk suhogás mostanra már morajlani kezd, bejárja a partközeli, sással benőtt területet, azután ez felerősödik és délkelet felé, a ház irányába hajlítja az éles leveleket. Mintha le akarná borotválni a kövecses lankát, rézsútosan belevág, s látható ahogy a kis négylábú szőrét felborzolja ez az idegölő fűrész nyiszálgató muzsikája. Az emelkedőn felszáguldó szél felugrik az eperfa derekára, onnan szétszéled az ágakra, és ide-oda cibálja a gallyakkal együtt az egész lombozatot. Az ablakszárny is ki-be nyikorog, hangos kiabálással kéri, hogy zárják kilincsre. Az élénk löketek megmozgatják a csónakhoz támasztott evezőlapátot, hogy az nagyot koppan az oldalfalon, majd elnyúlik hosszában mellette. A fa mögötti kerekeskút vödre csikorogva zuhan bele a mélybe, s őrülten forog a dob, a lánc letekeredik. Azután az utolsó szemet fogva tartó pántnak köszönhetően rándul egyet és függőlegessé feszül. Az apóka sietősen felsántikál a házig, kutyája félelemtől behúzott farokkal iszkol utána, bemennek, s bezárják az ajtót. Egy pillanattal később az ablakon kinyúlik két kéz, berántja az oldalsó zsalugátereket és belülről összekapcsolja. 
Az ég beborul. Észak-nyugatról vágtatva közeledik egy felhőlovas, kivonja szablyáját, és kaszabolni kezdi vele az alatta elterülő tájat. Ahogy csapást csapásra mér jobbra-balra, nyomában szikranyalábok tucatjai vágnak rendet a tavat körülölelő erdőben. A fák meghajolnak akarata előtt, némelyik kettéhasad, derékba törik, vagy gyökereit kihúzza a földből és kidől. Recsegve-ropogva borul rá egyik a másikra egymás után, és jajongva, összeborulva zokognak, hogy belesajdul a szív. Egy tajtékzó hullám vészes gyorsasággal megindul a partoldal felé. Alattvalói vállukra emelik, s egyesült erővel alákapnak a ladiknak. Az többször átbucskázik saját magán, felgöndörödik a partoldalon a fáig, nekicsapódik, majd elfordul azon és magával sodorja a kút gyűrűjéig a hintaszéket. Mielőtt eresztékei szétválnának a betonhengeren, félredobja az idáig vonszolt pihenő-alkalmatosságot. 
Aztán ideér a viharlovag, s végigtrappol a házikó tetején. Lova sorban rugdossa le a cserepeket, egyiket a másik után, néhányat beleprésel patájával a tetőlécek között a padlás tapasztásába. A kéményt körbevágtázza, lekapja a sapkáját róla és lerepíti a szomszédos kertbe. A téglák fugái fellazulnak, ujjaikat szétfeszíti egy váratlan rúgás, hogy elfelejtik a rájuk bízott feladatukat kínjukban. A büszke bástya ledől, s hatalmas robajjal vág magának utat, gerendát roppasztó kegyetlenséggel dől bele a konyha mennyezetébe. Odakint villámló szemekkel, dörgésre csattogással válaszolva tombol az orkán, bent az öreg a szoba diófa asztala alatt kuporog, ölében egyetlen barátjával, szája néma imádságot próbál felidézni. A kiskutya nyüszít, vele fohászkodik, okos szemeibe pokoli rettegést gyűr a félelmetes csetepaté zaja. S míg tart az égiháború, bundája reszketését az öreg aszott, inas kezeivel próbálja megállítani, és végigsimogat rajta néhányszor. 
De az övé is remeg, és fülükben a dobolás rémisztő zakatolássá fajul. Annyira félnek, hogy összeszorul a torkuk és mellkasuk ütemtelen lélegzetvételt sejtet. Zihálnak, mint egy dombra kapaszkodó mozdony, görcsös ragaszkodásuk egymáshoz hideg verítéket csap ki a pórusaik közül. A szívüket markában tartja egy megfoghatatlan démon, jeges borzongás fut gerincükön végig, és mindent elsöprően úrrá lesz rajtuk a kivédhetetlen végzet beteljesedni látszó tudata. 
A falak kilengenek, a padlásdeszkák szétcsúsznak, finom por szitál alá, s bepermetezi a bútorzat tetejét, a szőnyeget, az ágyterítőt. Az ablakdeszkát leszakítja a pusztító erő, az üvegtáblákon végiginal egy repedés, azon pókhálóssá alakul, s az össze-vissza repedezett, kikristályosodott kvarchomokot apró szilánkokra zúzza, s teljesen beteríti vele a szoba belsejét. Nyomában körbefut egy szélroham, leszedi a képeket a falról, s a földre dobja kerettel együtt. Mintha kíméletlenül beleordítaná a hallójáratokba, hogy nincs menekvés. 
A tető összeroskad egy fülsértő dübörgéssel, a falak megroggyannak, mintegy fél térdre ereszkednek, hogy aztán kártyavárként omoljanak rá a bent lévő áldozatokra. Olyan szomorú látvány, mint egy sírgödör, amelyben már benne a koporsó, s aminek a fedelére lapátolt rögök tompán konganak és visszhangoznak fel a körülöttük álló hozzátartozókra. Itt a felhőlovas a tisztelendő úr, ő osztja áldását abban a hitben, hogy az elhunytaknak már semmi sem fáj. Majd vállára kanyarítja palástját, még egyszer felágaskodik paripájával, aztán keresztet vet a kardjával, és kétoldali suhintásokkal továbbvágtat. Úgy véli, bevégeztetett, és elviharzik további szörnyű pusztításokat elkövetni.
Hirtelen újra beáll a csend és rekkenő hőség nyomasztó ígéretét hordozza magában. A tó felkorbácsolt vize lecsillapodik, ráncai kisimulnak, s apró simogatással nyaldossák a parti kavicsokra feküdt sáscsomók leveleit. Letisztogatják róluk a rárakódott sarat, gyöngéden nógatni kezdik, s addig biztatgatják, ameddig egyikük-másikuk felegyenesedik. Erről példát vesznek a többiek, s mire a leghátsó felleg árnya is tovaszáll, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. A ház romjai fölött szétoszlik a poros köd, leülepedik, a finom szemcse lepelként szolgál az alattuk nyugovóknak. Az eperfa csupasz ágaira rátelepedik az első holló. Kárörvendve hívja társait, s melléül még egy, aztán sorba kettő, hét, tizenhárom. Végül egy egész zászlóalj feketéllik mindenütt, mintha temetésre gyűltek volna össze. 
Korai volt az ünneplésük. A fal rései között megjelenik egy fényes orr, és kiszimatol feléjük. Motoszkálás, kaparászás hangja jut felszínre, a tacskó kikúszik a törmelék alól és talpra szökken. A lyuk egyre tágul, szélesedik, óvatos kezek rakják oldalra a vályogot, felet, negyedet, egyiket a másik után, néhány egészben maradottat. Végre megmutatja ráncos arcát az öreg, s nagy nehézségek árán kiszabadul börtönéből. Térdeit felváltva előrébb rakosgatja, s mikor már teljes terjedelmével kint van, lábra vergődik, azután feláll. Körbepillant. Iszonyú dúlás veszi körül, amerre csak ellát. Mintha tatárjárást éltek volna át, és maga sem érti, hogyan maradhattak életben. Az eb csaholva ugrálja körbe, farkát csóválja, nagyokat vakkant örömében. A fekete csőcselék csalódottan szidja, majd a vészmadarak káromkodva repülnek el más zsákmányt remélve. A túlélők észak-kelet felől alakok közeledését észlelik, közülük kiválik egy, és szaporábbra váltja lépéseit. Kis idő elteltével belegyorsít, futásnak ered, végül ina szakadtából rohan errefelé. 
A bácsika felismeri leányát lobogó szőke hajáról, és szeme sarkából kicsordul egy könnycsepp. Végigereszkedik barázdált arcvonásain, a remény sóhajával összekeveredik, s feloldja a vállaira nehezedő terhes éveket. Azon gondolkodik, vajon ő nyert-e, vagy csak a felhőlovas könyörült meg rajtuk, és inkább veszített.