Tanya... 1-4

A kép az internetről származik

     Régóta ott árválkodik már a cserjés-bozótos domb déli oldalának alján, egy liget közepén kihaltan. Udvarán burjánzik a gaz, mégis  élettelen. Új lakókra vár, és emlékezik. 

     Valamikor lüktetett benne az élet. Voltak lakószobáiban emberek, óljaiban állatok, csűrjeiben szerszámok, magvak, kertjében gondozott fák, ápolt növények. Régen a főépülettel szemben, egy vén diófa terebélyes árnyéka védte a hosszú, kecskelábú asztalnál helyet foglalókat, az étkezőket, a beszélgetőket. Valaha mostak lejjebb a patakban az asszonyok, amely a ház hátánál csordogál, és sütöttek a kemencéjében illatos kenyeret, kalácsot. Volt idő, amikor még hangos kakasszó ébresztette fel a napot, s keltette életre a pihenőket, hogy készítsenek a nők reggelit, amíg a férfiak megetetnek. Amikor még az első étkezés mindig bent zajlott le, a hatalmas konyhaasztalnál, felváltva, megszokott rítus szerint. Előbb azok, akik odakint dolgoztak a mezőkön, aztán a ház környékén ténykedők, majd a gyerekek, végül a ki-be járkáló fehérnép. 

     Mindannyian hasznára voltak a közösségnek, legyen az a lovat csutakoló istállófiú, a tehenet fejő csitri, vagy éppen a tojásokat összeszedő apróság. Hasznos volt a főhelyen ülő Nagyapó, és a konyhát irányító Nagyanyó is, bár látszólag semmi dolguk nem akadt. Ők voltak a Tiszteletreméltóak, a Mindentlátók, a Tanácsadók. Ők voltak az egyenlők között az Elsők, a Jók, a Megbecsültek. Általuk népesült be a Tanya, a szeretetük vastagította meg a falait, ragasztott hozzá toldalékokat, faragott bölcsőt, és vetett meg ágyakat. Együtt telepítettek szőlőt és gyümölcsöst, kapáltak a zöldségesben, vagy arattak gabonát. Ketten örültek a fialó kocának, a vágnivaló csirkéknek. Hárman a padláson lógó füstölt szalonnának, vagy a veremben telelő krumplinak, a mustnak, aszalt gyümölcsöknek. Aztán lettek négyen, öten, tízen, ötvenen. Nőttek a gyerekek, bővült a gazdaság, erősödött a hit, s lett valósággá az álom, elevenedett meg a csendélet, vált uralkodójukká a béke. 

     Másra nem is volt szükségük, csak egymás támogatására. Nem kellett minden nap ünnepelniük, mert minden perc az volt számukra. Összetartoztak, mint éjszakához a hold és a csillagok, a réthez a virágok és a pillangók, vagy a kandalló kéményéhez a tégla és a korom. Párnájukra vetette első sugarait a nap, s mosolygott rá az ásítozó csöppségekre. Melegség járta át a vályogépületet, belakta azt, és gyökeret vert a gondolatokban. Őrizte a domb túloldalán a kopjafákat, ültette el a hagymákat az ágyásokban, és szedte össze a diót a fa alól. Általa illatozott a pünkösdi rózsa, az ő keze érlelte pirosra az almát, s a lába szőtt pókhálót a melléképületek sarkaiban. A bizalom, mint eltéphetetlen kapocs fogta össze a családok tagjait, az ábránd nevelte fel a csemetéiket, s a vágy gyűrte össze lepedőiket. Nem jártak templomba, de mégis testükben-lelkükben volt hímezve gyémántszálakkal e három szó: Hit, Remény, Szeretet.  

     A Tanya emlékezik. A zsanérokon lógó ajtók pántjai csikorognak fájdalmukban, ha egy kósza szél belibben a törött ablaküvegek között. Ilyenkor visszajáró kísértetek bukkannak fel a penészes falak mentén, és járják árnyéktáncukat a szú percegésére. A padlásdeszkák nyikorognak, mintha valaki éppen fent sétálna a tető alatt, és le akarná seperni a felgyülemlett port, vagy keresgélne az ódon vackok romjaiban kincseket. Zizeg a zsúpszalmából rakott sapka, mintha a szálai labirintusában egér futkározna fel-alá. S mikor sírni kezd egy felhő a tanya fölött, vele zokognak a fedéltől elszakadó cseppek miriádjai. Belezuhannak a ház sarkánál egy öreg dézsába, s az eresztékein át kicsordulnak, mint egy szeretteire gondoló anya könnyei. Látja ezt az itatókút égnek meredő rúdja, és néha-néha egyet bólint, mintha igazat adna neki. Igen, hiszen a vele szemben düledező istálló is pityereg, mert tócsákban áll belsejében az összefolyt esővíz. A vályú oldalait belepő moha sötétebbé válik, mint mikor alkonyat ül rá a távoli facsoportokra, és gonosz homállyal takarja el rejtelmeit. 

     Az idevezető földút kanyarogva tér ki jobbra-balra, mintha el akarná kerülni még a környéket is. Szégyelli magát, mert ő hozta a romlást a Tanyára, miatta lett néptelen és kihalt minden. A hátán érkezett meg a civilizáció, s törte derékba az álmokat. Restelli, hogy behozta kételyt, engedte letelepedni a kapzsiságot és juttatta be az irigységet. Elárulta azokat, akik hittek benne. Összetépte a bizalmat, s adott helyette hitetlenséget. A reményt elveszejtette, s gyanakvást kínált helyette. A szeretetet mohósággá silányította. Még, még, még. Több kell, jobbat adj, mindenből kérünk még. Ígért mindent, és alig hagyott hátra valamit maga után. Rajta lopódzott be a tolvaj, s lett belőle Júdás. Jött, mint egy ágrólszakadt koldus, lett előbb élelmes kupec, és ment mint egy gőgös Ficsúr. A Jöttment elcsente magával a jövőt, és kalandra biztatta a felnőtt gyermekeket. Mindenkit becsapott, egyet kivéve.

     Ő volt az Unoka, aki eltemette nagyszüleit, és fogadalmat tett sírjaiknál. Egyszer majd visszajön, és felvirágoztatja a Tanyát. Csak megkeresi a párját, aki majd Nagyanyó lesz. Aki vele veti el a magvakat, s telepíti újra a kertet. Akivel kézenfogva keresik fel a halmokat, és helyeznek rájuk csokrokat. Akivel újrameszelik a falakat, lesöprik a padlást, megjavítják a kerítést. Akinek nincs szüksége másra, csak rá, akivel tudnak boldogan kacagni, ha virágba borulnak a fák, és énekelnek a madarak. Aki a hitvese lesz, élete szerelme, akiben testet ölt a Remény. A Hite megvan hozzá, és szívében ott a Szeretet, mint utolsó ajándéka az Elsőknek. 

     A földúton ment el. Végigballagott rajta, a poros, kanyargós, össze-vissza tekergőn. Nem búcsúzott el tőle, tudta, hogy a Tanya visszavárja. Őket. 

         

-2-

A Nagyapó

      A támlás székén hátradőlve, arcán csöndes derűvel ül a vén diófa árnyékában, s nézi a széles, hosszú udvar közepe táján foglalatoskodó unokáját. Öröme telik benne. 

     Az öt évesnek látszó gyermek, mintha egy hirtelen támadt forgószél késztetné rá, többször megperdül tengelye körül. A tyúkok ijedten, kárálva rebbennek szét, saját nyelvükön mondják el véleményüket róla, aki mindig kiforgatja őket vagyonukból. Méltatlankodva veszik tudomásul, hogy akárhová rejtik kincseiket, ez a két lábon járó égedelem mindannyiszor felfedezi, s eltulajdonítja tojásaikat szalmaszálakból összekotort fészkeik közepéből. Mindig megtalálja a módját hogyan fossza ki őket, és gyűjti egy szakajtóba leendő csibéiket, akiket még csak nem is láthatnak ezután. Ugyanakkor valamiféle hála is tükröződik szemeikben, amikor reggelente megjelenik közöttük, itatójukba friss vizet varázsol, s amerre lépdel, tengeridara szóródik a földre. Ez a csibész állandóan túljár az eszükön, becsapja őket, mert amíg csipegetik az élelmet, vagy éppen lehunyt szemmel, az égre gargarizálva oltják a szomjukat, összeszedi ivadékaikat egy kosárkába. Ezt a trükköt napról-napra bemutatja nekik, és ők bedőlnek ennek, mert nem éppen az emlékezőtehetségükről híresek. Bár némelyikük kissé gyanakodva figyeli ténykedését, esze ágában sem jut akkor szóvá tenni félelmeit. Csak elcsodálkoznak azon, hogy amikor esznek-isznak, kapirgálnak, s a tűző nap elől a fészer homályába húzódnak, a költőhelyük ürességével találják szemben magukat. Ilyenkor szárnyaikat széttárják, mintha azt sugallanák a sorstársaiknak, hogy ez van, ezt kell szeretni, ez ellen nem tehetünk semmit. Kicsit azért még bennük van a harag, amikor tollruhájukat megigazgatják, hogy azután parányit még fészkelődve, ábrándozva bóbiskolhassanak az élet furcsaságain. Végül beletörődve az igazságtalan életbe, álomtalan álomba szenderülnek.

     A kisfiú kíváncsi leleményességgel végzi napi feladatát, amiről nem is feltételezi azt, hogy munka. Neki ez játék, és játszi könnyedséggel teljesíti kötelességét, nem is gondol arra, hogy ez dolognak minősül. Pedig az, mert fizetség is jár érte, amikor átadja a gyékénycsodát tartalmával együtt Nagyanyónak. Cserébe kap egy óriási karéj lekváros-kenyeret, amit két kézzel kell tartania, amíg nagyokat harap belőle. Kerek ábrázatán kunkori bajusz jelenik meg nemsokára, s miközben a bögréjébe termett tejből egy jó nagyot kortyol, egy fehér kör képződik ajkai mentén. Imádja Nagyanyót, imádja ráncos kezeit, a szája sarkában bujkáló huncut mosolyt, a főztjét, a süteményeit, mindenét. Imádja, hogy imádják. Nem tudja miért, de boldog, amiért ilyen nagyszülei vannak, akik kitalálják gondolatait is.       
     Nagyanyónak mindig lapul valami ajándék a tarsolyában, tegnap például sárgarépát csent a tenyerébe, amikor beszaladt a konyhába valamiért. Még egy mondókát is talált hozzá, ami így szól: - répa retek mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó. - Szereti ezt a versikét, már sokszor hallotta, csak még nem igazán látja értelmét a mondanivalójának. De emlékeiben gyökeret vert, s már ezerszer is elmondta hangosan, amin a felnőttek csak nevetni szoktak. Most megint előadja, a sajátságos selypítésével: - jépa jetek mogyojó, koján jeggej jitkán jikkant a jigó! - Velük kacarászik ezeken a szavakon, és büszkén ismételgeti újra és újra tudományát. 

Aztán kiiramodik az ajtón, odatrappol Nagyapóhoz, ölébe kéredzkedik, kétoldalt arcára cuppant egy-egy hatalmas csókot, és szemeik összefonódnak. 
 - Téged is szejetjek ám, ugye tudod, meséjj nekem Nagyapó!
 - Aztán miről, fiatalúr?
 - A tanyájój!
 - Ugyan már, hiszen tegnap is arról meséltem!!
 - Az nem baj, te mindig kitajájsz vajamit még hozzá!
 - Na jó, helyezkedj  kényelembe, hol is hagytam abba?
 - A jegénynéj!
 - Na, akkor most jól figyelj! ... Hol volt hol nem volt, valahol Tündérország kellős közepén, egy dimbes-dombos síkságon,  egy kunyhóban élt egyszer egy legény. Ez a hely erdőkkel volt körülölelve, s az abból eredő keskeny patak egyik partján található. Kicsinyke volt a házikó, épp akkora ni, mint a mi szobánk a Nagyanyóéval. Persze akkor még egyedül lakott benne, egyszem megmaradt gyermekeként szüleinek. Azok nem olyan régen költöztek el egy másik országba, ahol bárányfelhő a rét, s rajtuk üldögélve angyalok csepegtetnek hárfáik dallamával békességet a szívekbe. Ilyenkor a lelkek összeborulnak, egymáshoz simulnak, és örömtáncot lejtenek azért, hogy újra családjuk körében ünnepelhetnek. 

- Majd délután megmutatom neked a domb túloldalán a mostani otthonaikat, s útközben még virágot is szedhetünk nekik, hogy éjszaka vigyázzák álmainkat cserébe. Jó lesz?
 - Jó Nagyapó, csak fojtasd jégy szíves! 

- Szóval, a legény, miután megetette az állatokat egy olyan ólban, mint ami nekünk van itt az udvar egyik oldalának hosszában, befogta a lovakat a szekér elé, és a heti vásárba poroszkált rajta. Ilyenkor mindig rakott fel friss tojásokat egy kosárkába, s a saját zöldségféleséggel, krumplival teleszedett ládákkal kelt útra, hogy a nélkülözhetetlen sót, tealevelet, fűszereket, miegyebet meg tudja venni az értük kapott fillérekből. A girbe-gurba földúton haladtában hallgatta a kelő madarak énekét, és elszomorodott azon, hogy neki még nincs olyan párja, aki gyöngyöző kacagásával, gyönyörűszép szemeivel elfeledtetné a magány keserű napjait. Amíg ezen eltűnődött, a fogat halk zörgéssel hagyta maga mögött az egy órányi utat, és megérkezett a vásári sokadalomba, a közeli kisváros szélére. Ott beállt megszokott helyére, szinte még kormányoznia sem kellett lovait, azok irányítás nélkül is tudták, mit kell tenniük. A gyeplőszárat ráejtette a bakra, leugrott, lovai fejére húzta a zabostarisznyáikat, majd egy-egy pokrócot terítve hátukra, körülnézett. Leemelte az itatóvödröt a szekér hátulján lévő kampóról, és megfordult, hogy vízért menjen. 

  Majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, mert szembetalálta magát egy olyan zöld szempárral, amilyet még életében nem látott. Megigézte, rabja lett, kezét lábát gúzsba kötötte, megnémította egy pillantás alatt. S valami hasonlófélét vélt felfedezni a lány huncut mosolyában is, mert ő sem tudott hirtelen megszólalni megilletődésében. Kinyögött valami köszönéshez hasonlító mondatot, de rögtön tudta, hogy mindig is őt kereste, róla álmodozott, mióta csak kiserkent a bajusza. Belehabarodott, beleszerelmesedett, bármit odaadott volna érte, még a lelki üdvösségét is. Sóbálvánnyá kövülve figyelte a Nőt, amint egyet oldalra lépve kikerülte, s miközben visszaköszönt még, a ringó járásával a néhány méterre álló, virágokat árusító nénikéhez libegett. Melléérve megállt, sarkonfordult, és ráragyogott. A nap sugara elbújhatott volna a tündöklő arc mögött, amelyen pajzán gondolatok suhanhattak végig. Hihetetlen szépsége felülmúlt minden eddigi csodát, ami képzeletében valaha is testet öltött. Mint egy alvajáró, aki hirtelen felébred, olyan váratlanul csapott le rá ez az érzés, úgy érte, mint a dombtetőn álló jegenyét az Ámor nyila, úgy sújtott le rá a szerelemvillámával, s találta telibe a ruhája alatt. Azt sem tudta, hogyan került haza. Arra világosan emlékezett, hogy tekintetük többször találkozott a délelőtt folyamán, arra is, hogy sokszor megitatta lovait, mert éppen arrafelé volt a kút, amerre a meseszép tündér álldogált. De azt már végképp nem merte volna megmondani, miből mit adott el, s mennyit kapott cserébe. Akkor, azon a napon határozta el, hogy a leány övé lesz, bármi áron, ezért még készen áll akár az ördöggel is cimborálni, s epedve várta a legközelebbi vásárt. Itt a vége fuss el véle.

      A kis kópé orrát a nagyapóéhoz dörgölte, két kezével jobbra-balra fordítva arcát újabb csókokat cuppantott rá, majd lelkendezve berohant a házba.
 - Képzejd Nagyanyó, a Nagyapó olyan szemű jányjój meséjt, mint amilyen te vagy! Hát nem csodájatos?

-3-

A Nagyanyó

      Amióta itt él, ebben a szívének oly kedves földi paradicsomban, minden nap hálát ad az égieknek, hogy akkor igent mondott. Tudta hogy nem lesz könnyű amit vállalt, de alig húsz évesen amikor idekerült, egy-két esetet kivéve mindig felülemelkedtek a nehézségeken. 
     Az első évek voltak a legnehezebbek. S talán a legszebbek is, de nem szívesen tesz különbséget az eltelt idők között. Szép volt, jó volt, rég volt. Ma is így tenne mint akkor, amidőn majd egy évnyi várakozás után hozzáment Nagyapóhoz. Most is emlékszik arra a napra amelyen megismerkedtek, azokra a várva várt hétvégékre, mikor újra találkozhat udvarlójával. 
     Fura, de a bajuszába szeretett bele. Azt pillantotta meg először, ahogy szinte egymásba ütköztek azon a felejthetetlen nyári reggelen. Aztán szemeik összetalálkoztak, s valami végtelen nyugalmat és biztonságot fedezett fel benne. Talán a becsületet is és a derűt. A szeretete nyilvánvaló volt, mert észrevette, amint előbb az állatairól gondoskodik s csak azután foglalkozik egyébbel. Árulkodó volt az is, ahogy a vevőivel bánt, szívélyesen és határozottan, mint aki biztos abban, hogy nem fog csalódást okozni. A portékái önmagukért beszéltek, s ha éppen nem akadt vásárlója, akkor azonnal arrafelé fordult ahol ő állt, és keresni kezdte. Ilyet még soha nem érzett egyetlen férfi iránt sem, ez a kellemes bizsergés a szíve tájékán melegséggel töltötte el. Bár az is lehet, hogy csak az ősi ösztönei irányították, amely az anyaságra hívta fel a figyelmét. A genetikailag kódolt parancs a finom idegrendszere által felszínre jutott, s elhatalmasodott testén-lelkén. De akár a feromon, akár más kémiai vagy fizikai inger érte, tudta, hogy jó lenne vele közelebbi barátságba kerülni. 

     Ő még most volt itt először, miután apai nagyanyjához került, alig pár nappal azután, hogy szüleit kutatni kezdte. Mivel betöltötte a nagykorúságot, az árvaháztól el kellett búcsúznia, ahol kicsi korától kezdve élt. Egy apró bőröndben elfért összes vagyona, amikor az intézet útjára bocsátotta s munkát biztosított neki a kisváros varrodájában. Ide az egyik jóakaratú nevelője juttatta be, s egy rövid ajánlólevéllel birtokában, néhány perces szóbeli vizsgáztatás után, másnap dolgozni kezdhetett. Itt érte a meglepetés, hogy él a városban hasonló nevű idős hölgy, akit ugyanúgy hívnak, mint őt. Sőt, az egyik középkorú asszony mintha az anyjára is emlékezett volna. Nem akart hinni a füleinek. Ez túl szép, hogy igaz legyen, ilyen nincs, ekkorra véletlen csak a mesékben létezik. Pedig mégis előfordul ilyesmi, bár nem túl gyakran. Az esély ugyan kevés, de kizárni semmit nem lehet. Szabadidejében érdeklődni kezdett utánuk. S a születési anyakönyve minden kétséget kizáróan igazolta az egyik parókián, hogy apja innen származik, és a tiszteletes ismeri, és ma is tudja, hol lakik nagyanyja. Meg sem álmodta volna, hogy neki élő hozzátartozója is van. Mindig abban a hitben volt, hogy lelenc, rokonai nincsenek, kár is utánuk vágyakoznia. De a szerencse rámosolygott, és egy öreg pap képében felkínálta a lehetőséget, hogy utána járjon a múltnak. 
     Az atya a következő találkozásukkor jó hírrel szolgált. Beszélt nagyanyjával, aki tőle tudta meg, hogy talán él egy unokája a közelében, egy albérleti szobában néhány utcával arrább, a főtér mellett. Összeismertette őket, és tapintatosan magukra hagyva, tekintettel sürgető dolgaira, feladatai után nézett. A nénike kikérdezte, kicsoda, micsoda, hol élt eddig, mit tanult, mihez ért. Nem parancsolóan, inkább kíváncsiságból. Aztán szárnyai alá vette, s ő hálásan hozzáköltözött. Segítségére voltak egymásnak, kölcsönösen összecsiszolódtak, és megszerették egymást. Alig egy hete lakik nála, a városszéli piac mellett, egy kis kétszobás, tornácos házban. A kiskertje tele van virágokkal, egynyáriakkal, évelőkkel. Ezek árából egészíti ki kevéske nyugdíját, s ebből vásárolja meg a téli tüzelőre valót. Együtt könnyebb lesz, nem lesznek egyedül, lesz kivel megosztani az ételt és az emlékeket. Elérkezett az élete első állomására, a megállóba, s megbékélve a múlttal, türelmesen várakozni kezdett. 

     A gőzölgő, sűrűre főzött babgulyást levette a tűzhelyről, és kondérostól az asztal közepén lévő rácsra tette. Ott már elő volt készítve két ételhordó, hogy benne a férfiak ebédjével utánuk vihesse az egyik menye a távolabbi mezőre. A legkisebb lánya várandós, ezért ő inkább a terítékeket kezdi el rendezgetni a hosszú kecskelábú asztal elején, s az egyszerű evőeszközöket egy ovális kosárkából szétosztogatja a tányérok mellett. Ez a szokás már régen kialakult náluk, ha jó idő van, mindig kint ebédelnek. Mire a távoli harangszó idáig ért, a többi férfiember is felérkezik a kert végéből, ahol fából épített takarmánytárolót ácsolnak össze. Sorban kezet mosnak a kútnál, ahol tiszta kendők, és ágyneműfélék száradnak a köteleken, ide-oda lengeti őket a szél öccse, egy szeszélyes szellő. Közöttük van két veje is, akik tréfálkoznak sógorukkal, s jókedvűen hajtanak fel egy-egy kupica pálinkát étvágygerjesztőnek. Szép családja van. Nyolc gyermekkel áldotta meg az Úr, s valamennyijüket tiszta szívéből szereti. Öt fia, három leánya két-két veje és menye. Van még hét unokája, s úton van a nyolcadik. Az öt nagyobbacska unoka olyan, mintha orgonasípok lennének egymás mellett, és most iskolában vannak. Mindenki a szemefénye, kivétel nélkül. A középső lánya fog értük behajtani a bricskán, míg télen szánkóval, amikor fagyos-havas a tekergő út, ami odavezet. Ő még nincs férjnél, de már menyasszony, és nyár végén lakodalmat ülnek, ha Isten is úgy akarja. Ők is itt fognak lakni, mert nem vágynak el innen. Minek mennének, hiszen itt megtalálható minden, amire szükségük van. Televízió nincs, mert minek. Hallottak már ugyan róla, biztos érdekes lehet, de különösebben nem izgatja a fantáziájukat. Jó, van egy öreg rádió is, de tulajdonképpen alig van bekapcsolva. Nem jobb esténként beszélgetni, hallgatni a tücsökzenét, nézni a csillagokat, tréfás meséket és emlékeket felidézni? A nyugalmat, a békét, az összetartozást nem adná oda semmi olyanért, amit pénzért lehet megvásárolni. Ez nem eladó, ennyi boldogság aminek részese, talán nincs is kerek-e világon. 

     Nézi az emberét, ahogy ül a főhelyen. Az őszes hajú, bajuszos párját, akivel a föld bármely pontján édenkertet varázsoltak volna a semmiből. Eszébe jut sok-sok boldog emlék, móka és kacagás, a derűs hajnalok, a humorral fűszerezett dolgos napok és a lázas éjszakák. Élvezte minden percét, még a mosolyszünetek pillanatait is, ha nem értettek egyet valamiben. De ez a haragszomrád ritka volt mint a fehér holló. Ilyenkor mutatkozott meg az emberi tartás és elismerése a másiknak, ha belátták tévedésüket. A kibékülés pedig elementáris erővel sodorta el vágyaikat, s néha új remény magjait ültette el benne. Legfőképp a gyereknevelésen vitatkoztak, persze úgy, csak ketten. Ő szerette volna, ha gyermekei tájékozottak lennének és kollégiumi környezetben tanulnak tovább. Ezzel szemben a párja véleménye az volt, hogy szerinte a természet a legjobb tanítómester. Talán igaza van. Meglehet, mert a vejei és menyei városi lakók voltak, de boldogan hagyták ott azt az életet, mint annak idején ő, amikor ide, hazaérkezett. Az egyetlen kis szoba-konyhából álló kunyhóba, amit egyszerre csak belaktak, előbb ketten, s amit nem cserélt volna el bármilyen fényűző palotáért sem. A stafírungja egy régi pedálos Singler-varrógépből állt, néhány ruhával, fehérneművel és tisztálkodó felszereléssel. De jöhetett volna úgy, ahogy megszületett, Éva-kosztümben is. Sosem éreztette vele ez a szikár, egyenes és majd egy fejjel magasabb ember, hogy szinte nem volt semmije. Tudta, hogy nem is fogja. Ebben megegyeztek még az elején, hogy mindkettőjük rokonsága és vagyoni helyzete tabu, ez az egyetlen kölcsönös kívánságuk volt egymás felé. S ez az alap erősnek bizonyult. A bizalom, ez egymás iránti tisztelet, szeretetük feljogosította őket arra a reményre, hogy együtt kellemesen eltölthetik életük hátralévő részét. 

     Figyeli, amint kézen fogva unokáját a domb felé fordulnak, és sétálva felfelé indulnak rajta. Közben meg-megállnak, és a kisfiú néhány mezei virágot szed csokorba. Imádnivaló a kis gézengúz, aki annyiszor megnevettette már mindannyiukat. Emlékszik rá, amikor hatodik unokájaként hazahozták a kisvárosi kórházból, és a bölcsőbe tették. A családiba, amivel a párja lepte meg alig egy hónap múlva rá, hogy megtudta, apa lesz. Azt sem tudta, mikor készítette el. Csak sejtette, hogy favágás imitálásával, egy-egy fél órát elcsenve, s a félkész, pici, hintaszék-talpakon ringatódzó fekvőhelyet a szalmabálák közé rejtette el. Amikor végzett vele, közepében egy vérvörös rózsával, a kedvencével, belopta valahogy az ágyuk mellé, amíg ő a szobában rékliket varrogatott. Az azt követő éjszaka is felejthetetlen emlékei közé tartozik. Kicsit kopott már a bölcső, néhány helyen megrepedezett, de halk nyiszorgása jelzi, hogy most is van lakója. A pár hetes csecsemő felsír, éhes a lelkem. Anyja azonnal kiemeli, tisztába rakja, keblére emeli. Gyönyörűek. Az újabb menye, akit a lányának tekint, alighogy felkelt a gyermekágyból, ugyanúgy kivette részét a munkából, mint eddig. Most épp a mosogatással volt elfoglalva, de az várhat, első a gyermek. Odaáll, és majd ő befejezi. Nem nagy ügy. A másik menye közben a beszedett ruhákat hajtogatja össze, és rendezi el a szekrényekben. Az ő kisfia a selypítős legény, akinek ma a kívánsága szerint süteményt készítenek, a kapjos-tújós jétest. Eszébe jut, és elmosolyodik. Ahogy minden percben, mikor váratlanul hozzáfut, két cuppanós csók után odadörgöli orrát az övéhez, s közben mondja a tőle tanult mondókát. Én is pisze, te is pisze, no te pisze, vesszünkössze. Persze az esz hangokat essel ejti, de majd csak kinövi, akárcsak az apja. A végét elhadarja, megöleli, és kiszalad a kis lurkó. Most ő is kimegy, s miközben kezeit törölgeti a kötényével, kipillant a veranda oszlopa mellett a dombra. 

     A két alakot mintha körülölelné a nap. Mintha pirosbetűs ünnep lenne. Naptár szerint nincs, csak itt, a Tanyán. Azért piros, mert a szívekben van, vérvörös betűkkel belevésve. A lakói úgy ismerik, mint bármelyik más nap, mint a szeretet ünnepe.

4-

Az Unoka

       A munkás-szálló csöppnyi, kétágyas szobájában karácsony előtti hangulat uralkodik. Ebben nagy szerepet vállal magára az egész évben, általánosságban jól elvégzett munka felett érzett fáradtság, valamint az ünnepi előkészületek okozta várakozó öröm is.

     A korán beköszöntött tél rendkívüli szabadságot hozott minden fizikai dolgozónak, aki az építkezésen tevékenykedett. Büszkék lehetnek magukra egytől-egyig, az elvárt feladatokat időben teljesítették, és ebben a hónapban már a jövő évi ütemtervben előirányzott feladatokba is belefogtak. De a hideg közbeszólt, és a vezetőség némi jutalmat is szétosztott, mielőtt kihirdették a fizetett fagy-szabadságot. Persze ez nem teljes bért jelentett, de a váratlan prémiummal együtt kitette körülbelül a másfél havi keresetük összegét. 

      Az emeletes épület szinte üresen árválkodott, ahol csak imitt-amott lézengett pár bennlakó. Ezek főleg az egyedülállók közül kerültek ki, a máskor zsúfoltnak tűnő folyosók most üresen tátongva várták, hogy benépesüljenek és ismét a lüktető zsongás uralkodjon el bennük. 

A földszinten, a szolgálati lakás kitekintő ablaka mögött tartózkodó, állandó gondnok kivételével már szinte mindenki elutazott, és ki-ki a legközelebbi hozzátartozója felé vette az irányt. S amikor a felső szintről is eltávozott az utolsó vendég is, a bejárat melletti negyedik ajtó rejtekében már csak egy fiatalember hajtotta fejét ágya álompárnájára. Hívták ugyan többen is magukkal, hogy a szentestét velük töltse el, de nem akart betolakodó lenni sehol, az a nap családi ünnep, örüljenek egymásnak azok, akik együvé tartoznak. Jól meglesz ő itt az öreggel, akinek gondjaira bízták a mintegy negyven főt befogadni képes, kisebb-nagyobb szobákból álló építmény felügyeletét. 

      Most kettesben nézik a ládából előbukkanó hangos képeket, és közben jó nagyokat hallgatnak, olykor egyik-másik műsorhoz megjegyzéseket fűznek. Néha felszínre tör egy-egy méla sóhaj, egy töprengő mosoly, egy tétovának mutatkozó mozdulat, amit egyik gondolat fűz a másik után. Különben alig-alig zavarja meg más nesz a békés esti nyugalmat, odakint a nagy pelyhekben hulló hókristályokon megcsillanó fényt, amit az utcai lámpa tükröződése vetít a félig elhúzott függönyön át, a meleg szobában nyugodtan üldögélők szemeibe. Nem várnak különösebben semmit, csak úgy, spontán vetnek ide-oda néhány pillantást, egymásra, a tévékészülékre, vagy az ablakon át a havazásra. Az ünnepi vacsorán már túl vannak, az edények tisztára törölgetve a helyükre kerültek, az asztalon két pohár között egy félig telt borospalack, egy tálcán aprósütemények, mellette egy parányi kis tartóban egy fenyőág, rajta pár szem szaloncukor hirdeti a szeretet ünnepének csendes jelenlétét. Itt nincs szükség más érzelmekre, nem kell túllihegni a napot, beszélnek helyettük mások, a felvillanó  kabarétréfákon a derű, a reklámokon az ásító unalmasságuk, a falon szögekre fellógatott képeken pedig az idő megállíthatatlan múlását, a rajtuk megörökített emlékek kotyogása teszi hangulatossá.

       A múltba vetett visszapillantásokat egy váratlan zaj cibálja a jelenbe, a külső hideg bekopogtat az ajtón, és sürgető bebocsáttatást kér a belső meghittségbe. S ahogy engedélyt kap a belépésre, nyomában betoppan az üde frissesség egy fiatal hölgy személyében. Megérkezik vele a május, mert pirosra csipkedett arcán a tavaszi virágillat mindent elárasztó üzenete virít, és felvidítja a nagyapját, akinek saját készítésű, még langyos karácsonyi bejgli-rudakat hozott ajándékba. Nem számított vendégre, nem gondolt arra, hogy más ismerőse is lehet még rajta kívül papókának, és a tévedését felülbíráló meglepetése csillogó kíváncsiságot varázsolt tüneményesen szép szemeibe. Amik kutakodó vájkálásra ösztönzik, egy derűs ábrázatú, nyugalmat sugárzó huszonéves ábrándozásaiba. Amik most ráégetik teljes alakját a vele szemben álló fiatalember, egy árva unoka retináján keresztül annak legbelső lelkébe, s azon leszánkázva a szíve jobb oldali pitvarába. Aztán ott gyökeret ver, megállapodik, elpilled, majd később életre serkenti, előcsalogatja a szerelem mindent felülmúló édes ízét, az utána epekedő sóvárgását, a jövőbeni elképzelt együttlétek boldog beteljesülését.

     A tanya unokája kezet nyújt a gondnok unokájának, udvariasan bemutatkozik, és csendes mosolyt kínál neki ajándékul, amiért nem vár el semmit, csak reméli, hogy mindent megkap viszonzásul. És hálát ad a szerencsecsillagának, amiért ide vezérelte Őt, aki akár még egyszer a párja lehet, akivel megvalósíthatja mindazt, amire vágyakozik. A kopjafáknál tett szótlan ígéreteit, a magában dédelgetett fogadalmakat, azt, hogy talán újra életet lehelhet egy kihalt tanyára, melyet északról nyugatra kanyarodó domb védelmez a sarki zimankótól. Talán visszatérhet általa a lüktetés egy házba, amely mögött patak csörgedez valahonnan a környező erdőségekből eredve, benépesülhet egy buckákkal tele lapály, születhetnek utódok az ólakban. Talán lekophat a moha egy itatóvályúról is, megcsillanhat a napsugár néhány kicserélt ablaküvegen, tisztaságot meszelhet a pókhálós és penészes falakra, kéményéből vígan tekereghet a füst az ég felé. Talán az áprilisi bolondos szél elfújhatja az egész vidékre rátelepedett szomorú és beletörődő közöny nehéz ködgomolyait, és hozhat helyette egy hátsó udvaron a kotlós körül csipegető csibéket, azok között tipegő pufók gyermekeket, vidám kacagásokat, a kút pléhvödréből bádoggal kimert hűsítő kortyokat. Talán újra el lehet kiskertjében ültetni a remény magvait, virágba borulhatnak a fák, s kaszálhat majd a lovaknak rétjeiről lucernaszálakat. Talán összeszedhet még a vén diófa alól süteménybe-valót, őrizheti fialását a kocának, vígan csaholhat egy-két kiskutya is, és kelhet kakasrikoltásra, mely etetésre-itatásra serkenti fel minden hajnalon. Talán újra szétterülhet ott a szeretet egymás és a természet felé, szánthat még új barázdákat az elhagyatott ugaron, vethet bele bármit, s arathat gabonát, kenyérnek és takarmánynak valót vegyesen. Talán a kaptárakból pergetve csoroghat még méz a teájukba, s születhetnek mézeskalács-figurák egy ügyes asszony keze által a konyhájában, ehet még fáiról gyümölcsöket, és korcsolyázhat egy befagyott tükörasztalon, vagy felújíthatja a padláson felejtett nyiszorgó bölcső talpait. Talán megtalálta azt, akivel leélheti hátralévő éveit, akivel felújíthat egy türelmesen várakozó, de magányos tanyát, ahol ő majd egyszer nagyapó, és oldalán mindig is egy húsz évesnek látszó nagyanyó adhatja át magát a holtodiglan-holtomiglan tartó örökkévalóság ígéretének. 

* * *

    Április utolsó napjaiban a fiatalember újabb sóderadagokat dobált a betonkeverő forgó puttonyába. Amikor úgy találta, hogy a megfelelő állagú anyag kezd kialakulni, lapátját a vizeshordónak támasztotta, aztán szomját oltotta az árnyékban tartott szódásballonból. Második éve dolgozott már ezen az építkezésen, s mivel segédmunkásokra mindig szükség van, szinte az első naptól fogva alkalmazásba állhatott. Szeretett itt lenni, és lassacskán egyenrangúnak, szinte kollégának tekintették a szakmával rendelkezők is. Ezt az elismerést nem volt könnyű kivívni, de veleszületett természetes viselkedése átsegítette a kezdeti nehézségeken. Az is igaz, hogy eleinte durva tréfák célpontja volt, de csöndes mosolya, a szemeiből sugárzó derű, és a mérhetetlen nyugalma még a vetélytársakat is leszerelte. 

     Fokozatosan megtanulta a zsargonszavakat, s kész volt bárkinek a segítségére sietni minden előzetes kérés nélkül. Ott volt, ha cementes-zsákokat kellett lerakodni a teherautókról, s akkor is, hogyha gerendákat kellett cipelni egyik helyről a másikra. Derekasan kivette részét bármely munkából, s már utasítás nélkül is tudta mit, mikor és hogyan kell tennie. Most éppen a betont keverte, mert egyik korabeli társának a kettő közül, akivel ide volt beosztva, fia született, és ma kellett a helyi kórház szülészetére szeretteiért mennie. Így hát párban végezték el ezt az egyáltalán nem lebecsülendő feladatot. A fél köbméter kapacitású gép egy-egy oldalán elhelyezkedve ő a vizet, míg munkatársa a cementet adagolta, aztán együttes erővel rakták tele a közepes és finomra darált bányatermékekkel. A készre kevert betont mások talicskában tolták rendeltetési helyére, jelen esetben a négyemeletes társasház második lépcsőházának bejáratán fel, egy pallón keresztül. A kőművesek aljzat-betonoztak itt, már a födszinten, mintegy jelezve azt, hogy részükről a terepet nemsokára átadják a következő brigádnak, a festőknek. A vakolatok már félig szárazak, ajtó és ablaktokok beépítve, ezek már csak nyílóik pászítására és beüvegezésére várakoznak. Erre is külön szakma képviselői hivatottak, az épületasztalosok jó része nem csak a gyalu, hanem az üvegvágó kezelését is remekül elsajátította. Ezek a mesterek még a múlt hónapban hozzáfogtak az első lépcsőház tizennégy lakásával és az azok közös helyiségeivel kapcsolatos műveletek végrehajtásának. Azt a területet nemsokára birtokba veszik az új lakók, hogy a kisváros iparosodásában részt vevő népességet létszámban is növelhessék. 

     A napok peregtek egymás után sorban, mint a homokórában a finom por, s a tavaszi napsütésből szikrázó nyári kánikula fejlődött ki. Az unoka csokoládébarnára sült felsőtesttel, két segédmunkás-társával végezte teendőit, s már a negyedik lépcsőház vakolatát készítették elő kint, a majd negyvenfokos melegben. Védőitalként szódavíz szolgált, amit egy mindig árnyékos helyen tároltak és naponta cserélték frissre a ballonokat. Kellett, mert szinte azonnal ki is verejtékezték magukból, ahogy gyakorlatilag félóránként magukhoz vették. 

     Egymáshoz viszonyuló kapcsolatuk az eltelt idővel apránként barátsággá fejlődött, s a munkásszállás lakóival sem volt semmi különösebb nézeteltérésük. Ketten éltek ott egy szobában, a harmadik társuk, alig hogy apa lett, itt kapott lakást az első lépcsőház legfelső szintjén, de ennek is nagyon örült. A földszinten és az első emeleten természetesen a bennfentesebbje élhetett kiváltságos jogának köszönhetően. Itt is érvényesült a hierarchia, s a tűzhöz közelebb állók élvezték a kapcsolati rendszerük minden előnyét. 

     Igen, sokszor nem az számít, hogy ki mit tett le a közös asztalra, hanem az, hogy kit ismer a döntéshozók közül. Ebben jórészt a társadalomban betöltött helyüknek, és szerepüknek megfelelő jövedelemmel bírók voltak az elsődleges kiválasztottak, meglehetősen irigy pillantásokat vonva magukra ezzel. 

     A fiatalember gondolatban vállat von, ez van, ez ellen nem ismer orvosságot. Teszi a dolgát továbbra is, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni, más, önként tett ígéret tartja fogva, s köti le fölösleges energiáit. Nem szól, csak figyel, tanul és tapasztalatokat gyűjt. Sejti, hogy ezek a megfigyelések egyszer még hasznára válhatnak. 

     A keverőgép meg csak forgott és forgott az augusztusi hőségben. Alatta egy akkora malteros-láda terpeszkedett el, hogy négy-öt puttony, azaz körülbelül két köbméternyi anyagot lehetett összekavarni egy széles gereblyével benne. Ez azért fontos, hogy mielőtt a falat vakolják vele, lehetőleg egy helyiség egyforma állagú masszával legyen bevonva, a későbbi hibalehetőségek számát ezáltal is a minimálisra csökkentve. Óránként két ilyen ládát tudtak teletölteni, aminek a tartalmát aztán furikban vitte el két másik segédmunkás. 

      A hőség szinte elviselhetetlen, a szálló cementpor irritálja orruk nyálkahártyáját, és pórusaikba is betelepedik. De megállás nincs, az ütemtervet tartani kell. Néha-néha lemossák meztelen felsőtestüket a hordó langyos vizében, de néhány perc múlva ugyanolyan izzadtak és piszkosak, mint annak előtte. Izmos karjaikon kidagadnak az erek, valahányszor fel és alá gyúrják kéziszerszámaikkal a maltert, vagy lapátolják a keverődobba a meszes cementlére a homokot. Csak akkor szusszanhatnak néhány percet, ha a láda tele van, és készül a következő adag. Ez nem sokszor fordul elő a nap folyamán, mindössze három-négy alkalommal, amikor a nagyobb helyiségek már készen vannak, és a spájzok, vizesblokkok, vagy a tárolók apróbb négyzetmétereit kell vakolni. Havonta egy lépcsőházat tudnak átadni a szakiparnak, s azok körülbelül még ugyanannyi ideig végzik el a szükséges műveleteket a befejezésig. Persze a téli időszakban minden lelassul, nem mintha lustábbak lennének a munkások, hanem a száradási idő hosszabbodik két-háromszorosára. Hiába van ilyenkor többfelé is kokszkosár telepítve, az jobbára azért van, hogy ne fagyjon meg az eddig elvégzett munkájuk. Most erre nincs szükség, amit ma besimítanak, néhány napra rá akár hozzá is láthatnak a festők leglettelni. 

     A fiatalember látja őket az októberi vénasszonyok nyarában, amint az előző lakások ablakait festik, s majd tőlük is ellesi a szakma alapjait. Szüksége van minden tudásra, amit csak fel tud fogni, hiszen ott, ahová készül, csak a saját két kezére és az itt látott tudományába kapaszkodhat. Szereti, ha érti az összefüggéseket, és nem csak vaktában tapogatódzva vág bele mondjuk egy kandalló építésébe, ami későbbi életére is nagy ráhatással bírhat. Ezért gyűjti az információkat mindenről, aminek csak a közelébe kerülhet, legyen az egy ajtópászítás vagy egy csempe burkolatként szolgáló felragasztása. Spórol a pénzével, már elég lehet a nyersanyagok megvételére, ami egy felújításhoz feltétlenül kell, de szállítási költségek és egyéb, váratlan kiadások még biztosan közbe szólnak és késleltetik álmai megvalósítását. 

      S hiányzik még a legfontosabb, ami nélkül felesleges is belevágnia. Nincs még olyan társa, akiért érdemes lesz óráról-órára, évről-évre örömmel, hajnalhasadáskor felkelnie, hogy a tervbe vett jószág és baromfiállományt becsülettel ellássa, s együtt örülhessen vele bármiféle gyarapodásnak. Akár saját gyermekei születésének izgatott várományosai, akár egy kotlóalja tojásból kibújó csibéknek, netán egy kiscsikó világra jöttének is lesznek tettre kész vagy tétlen szemlélői, a lényeg az, hogy együtt éljék át ezt a lefesthetetlen csodát. 

      A keverőgép meg csak dolgozik és továbbra is forog. Forgatja a benne rejtőzködő gondolatokat, felölel néhány merész vágyat egy fiatal nővel kapcsolatban, valamennyi együtt töltött, perceknek tűnő önfeledt beszélgetést, és a talánt belegyező boldogító igenre felváltó egyszeri, megismételhetetlen leánykérést fontolgatja. 

Talán be kellene mutatnia a Tanyát leendő gazdasszonyának.