Halálhajó

A kép az internetről származik

Távoli, ismeretlen mélységek fölött kénytelen lavírozni az ekkora hullámokra nem számító, személyeket szállító tengerjáró. Eresztékein át beszivárog a zagy, és a fenékrekeszekben tárolt rakományt veszélyezteti.
Ám nem csak a lehetséges anyagi károk okozzák a legnagyobb fejtörést a hajót navigáló tiszteknek. Az utasok élete is veszélyben forog, mert a biztonsági tartaléknak számító élelmiszereket dézsmáló patkányok járványos betegségeket terjesztenek. Igaz, még csak a legalsó szinten szaporodtak el, de néhány különösen fertőzött egyed már a felsőbb régiókba is bejutott. Csak idő kérdése mikor robban ki egy akkora botrány ami végül kezelhetetlenné válik, és felüti fejét valamiféle visszavonhatatlan, súlyos katasztrófát okozó elkeseredett zendülés. Az óra ketyeg, s minden másodperce ami fölösleges semmittevésben múlik el, csak még jobban elmélyíti a válsághelyzetet.
A luxuslakosztályokban utazó vendégek persze ebből alig-alig érzékelnek valamit. Nekik külön konyhán főznek, amit elég jól és ízletesen készítenek el a számukra felfogadott mesterszakácsok. Ők megkapnak mindent ami szem-szájnak ingere, hiszen ezért vannak ott ahol, azon az elszeparált, kiemelt helyen. Még az őket kiszolgáló személyzet is biztonságban van egyenlőre, bár a tisztaságért felelős takarítók némelyike szemmel láthatóan undorodva végzi a munkáját, és söpri ki azt a rengeteg szemetet, amit a felső körökben mozgók maguk után hagynak. Itt az összerondított lepedőtől kezdve a piszkos zokniig minden előfordul, a hasznavehetetlen bóvlikról, például lejárt lemezekről már nem is beszélve. Azt is tudják, hogy a cenzúrázott, szórakoztató kommunikáció csak a közönséges utasoknak van kitalálva, hogy eltereljék figyelmüket a valódi helyzetről. 
A sivár valóság az, hogy az óceán zátonyokkal tarkított, sekélyebb vizein nagyon könnyen léket kaphat, sziklára futhat ez a többször felújított, de alapjában véve ócska tákolmány. Hiába festették le kívülről látványosan, a gerendái korhadtak, az egész szerkezet stabilitásáért felelős deszkákat átjárta a szú, a réseket kitöltő kátrányozás pedig hiányos. Ráadásul a mostani kapitány, aki ott volt amikor anno több mint húsz éve vízre bocsátották, nem éppen az érzékenységéről híres. Inkább arról, hogy foggal-körömmel ragaszkodik a hatalmához, ahhoz, hogy az ő kezében maradjon a kormánykerék, mert szerinte más alkalmatlan erre a feladatra. Ezért képes szemébe hazudni még a saját híveinek is, akik elhiszik neki hogy minden rendben van, ura a helyzetnek. A propagandája legendásan jó, ezt még az ellenlábasai is kénytelenek elismerni, igaz nem szívesen. 
Az oszd meg és uralkodj elve itt többszörösen hatásos, az utazóközönség legfőbb baja a széthúzás, az irigység, az egymás elleni acsarkodás. Pedig jó lenne ha összetartanának, mert a végzetes perc egyre közeledik, és előbb-utóbb be kell jelenteni hogy a hajó megfeneklett. A homokpadra sodródott járművet darabokra fogja cibálni az állandó hullámzás ereje, és ember legyen a talpán az a hajóács, aki valamilyen trükkel össze tudja még tákolni, és elhajózni vele a legközelebbi kikötő dokkjába, egy generáljavításra. Aki nem tud úszni az a cápák martaléka lesz, a mentőcsónakokba csak azok kerülhetnek be, akiknek egyébként is módjukban állna már most, idejében elmenekülni. 
Lehet, hogy ez is a végső cél. Az, hogy a potyautasok lemorzsolódjanak, az idős, beteg és hasznavehetetlen, jobbára vétlen és védtelen generáció minél előbb kipusztuljon, a másokon élősködő paraziták pedig egymást zabálják fel, ha már mindent elpusztítottak. A halálhajót csak egy nemzeti összefogás, és egy nemzetközi mentőöv védheti meg a teljes megsemmisüléstől. Talán.