A Vér Íze

A kép az internetről származik

A ragadozó lesben áll. Falkája a háttérben lapít, szétszórtan a sztyeppe alacsony buckái mögött, a fűszálak között leskelődnek ki a vezérükre és várják a jeladását.
A fogyó hold előtt elúszik néhány felhőfoszlány. Különben oly közel van az ég, hogy a csillagok elérhető, kéznyújtásnyi távolságnak tűnnek, mintha egy kerti karácsonyfa izzókészleteként ragyognának. A sejtelmes sötétségben hallani a csorda legelészését, patadobogását, egy-egy horkantást, ahogy orrukon át veszik a levegőt. Felőlük fújdogál a gyenge szellő, és szaguk elterül a lapályon, ahol imitt-amott félig lehunyt szemek pásztáznak, és hátracsapott fülek, célra tartott orrok szimatolnak a zsákmányállatok felé. Izmaikat megfeszítve kushadnak, hátsó lábaikat mintha egy startgépre feszítenék, s várnák az engedélyt a felugrásra, a nekiiramodásra. A vad már be van cserkészve, csak még nem tudja. Már régóta kiszemelték prédájuknak, s bár még körbeveszik többen, de egyre kijjebb és kijjebb sodródik. Az áldozat a leggyengébbek közé tartozik, s a természet törvénye kegyetlen véget tartogat számára. 
Gyanútlanul teszi a dolgát, harapdálja a letiport füvet, arrébb lépeget, hátha ott még talál valamirevaló eleséget, amit a nála előrébbvalók meghagytak neki. Szeretne ő is újra erős és nagy lenni, azon fáradozik, hogy minél jobban hasznosítsa azt a kevéske energiát, amihez még hozzáfér. De az elvárások nagyok, és nem tud lépést tartani az erősebbekkel, le-lemaradozik. Párszor ugyan erőre kap és utánuk lohol, egyet-kettőt megelőzve szinte már megnyugszik, de ezek az előrefutások csak felgyorsítják a tartalékok felélését végtagjaiban. Bár szívében fiatalnak érzi magát, azzal tisztában van, hogy előbb-utóbb őt is eléri végzete. Arra még legborzalmasabb rémálmában sem mer gondolni, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. 
Hosszú, száraz időszakon van túl, s már annak kezdetekor sem volt túl jó bőrben. De a remény hal meg utoljára gondolattal teszi, amit tennie kell. Három borjú megszületésében segédkezett, mind bika, azok erősek, fiatalok, bírják a tempót. Nem sokkal poroszkálnak előtte, látja mindet, de ereje egyre csak fogyatkozik, s már hite sem a régi. Mikor megszületett, még egyben volt az állomány, s csak a különböző kisebb családok vezérbikái dirigáltak, jórészt a teheneik hathatós támogatását élvezve. Ám mostanra ez elmúlt, és sohasem tér már többé vissza. Nem mintha akarná, csak akkor még nem volt ekkora tátongó rés a szélen legelészők és a középpont dúsabb, ezáltal több húst és zsiradékot, acélosabb izmot, és rugalmasabb idegrostot kifejlesztő, harmatosabb, több tápanyagot kínáló takarmányhoz jutók között. 
Eléldegélt ő a peremen, óvta ivadékait, és nekik tartogatta mindig a jobb falatokat, hogy ők is felnőttekké válhassanak. De jött egy aszályos év, megtizedelte az állományt, és kezdtek egyre távolabb kerülni egymástól, mindenkitől. Azóta csak vegetált, s bár túlélt jónéhány szárazságot, de jöttek még néha gyönge esők, és olyankor erőre kapott, lélegzethez jutott. Ösztönének köszönhetően eddig még mindig meg tudta óvni borjait a ragadozók támadásaitól, fiai megerősödtek, csak még a legfiatalabbnak kell megtanítania az élet farkastörvényeit. Azt, hogy hallgasson a belső intuícióra, és minél többet eddze lábait, elméjét, hogy leendő családját legalább úgy meg tudja oltalmazni a veszélyekkel szemben, ahogy tőle látta. Büszkén és méltósággal, egyenes derékkal, soha meg nem törve. Az alázatot már amúgy is rákényszerítették, akár tetszett, akár nem. A szarvai és patája még megvan, és használni is fogja végső, elkeseredett dühében, még a vezérbikák ellenében is.
A felhők összesűrűsödnek a szavanna fölött. Eltakarják a kísérőbolygó és a csillagrendszerek káprázatos fényét, azt a látszatot keltve, hogy az esős évszak közeledik. Ennek legfőképp a ragadozó, és népes tábora örül, mert a dúsabb legelőn meghízott állatok figyelmetlenebbek, eltelve önmaguktól kövérebbé válnak, futásuk lelassul, és könnyebb prédájukká válhatnak. Pláne akkor, ha csak körbe-körbe járnak, nem lépik át a határ láthatatlan vonalát, és minden ivadékuk itt akar maradni. Szinte már ők is imádkoznak a zivatarért, hogy kavarja fel ezt a posványt, frissítse fel ezt a vadászmezőt is, hogy megakadályozza az elvándorlást. Ezért csak kerülgetik a vadállományt, és mindig a legkiszolgáltatottabbakat kebelezik be, veszik vérüket, oltják ki reményüket az élet iránt. 
Mert enni kell. Nem akármit, nem füvet, hanem húst, húst, húst! Olykor dögöt is, de az nem számít. Mégis az a legédesebb, ha ők szakíthatják fel áldozatuk véknyát, törhetik el a gerincét, foghatják gyilkos szorításba orrát, haraphatják át a torkát, hogy belefulladjon saját vérébe. Ezt diktálja őseiktől génjekbe örökített ösztönük, amely minden más érzésnél felemelőbb hogyha gyakorolhatják. Talán így is van rendjén. Hiszen a túlélő ösztön a legfélelmetesebb, a nagy hal megeszi a kicsit, a predátor legyőzi a növényevőt. Az is előfordul, hogy a hiénák elkergetik éppen elejtett, azóta már döggé vált hústömegtől őket, a sok lúd disznót győz elve alapján. De ez ritka, a maradékon általában a keselyűk szoktak osztozkodni. Azok is vannak bőven, és figyelik az ereje teljében lévő hímet, mikor adja meg végre a jelet. Nekik is vannak fészkeik, abban fiókáik, akikkel ők is mindig éhesek. 
A homály megvastagszik, nehéz, hideg, ugyanakkor páradús levegőt préselnek be tüdejükbe a sikság élőlényei. A csorda körülveszi a vezéreket, belül a krém, kifelé haladva pedig az egyre értéktelenebb egyedek. Az ő jelenlétük már szinte terhes is, legjobb lenne, ha az öregek és gyöngék önként hátul és szélen maradnának, hogy ne fogják vissza az iramot, ha indulni kell. Csak az nem jut eszébe a kör közepén habzsolóknak, hogy általuk azok, akik, és ők is lehetnek még öregek, leeshetnek a lábukról, és legyengülhetnek. De az állati ész nem így működik. Náluk legfőbb dolog, hogy legbelül legyenek, s ha néha bekerül valaki melléjük, ez inkább csak egy gesztus, színlelés a többiek felé, hogy lássák, mennyire is nemes és érző szívű, a csordájukért bármilyen megalkuvásra kész vezetők is ők. Azt lehetne hinni, hogy a legmegátalkodottabb hazudozók, a kétlábon járók, tőlük tanulták el a szemfényvesztés művészetét.
A ragadozó, az más. Neki mindegy milyen csorda kerül a szeme elé, a látóköre széles, és többfelé is tud egyszerre figyelni. Tőle aztán lehet zebra vagy bivaly, az a lényeg, hogy gyorsan elkaphassa, és mielőbb végezhessen vele. Előfordul, hogy előbb azért még játszik vele, csak apró sebeket ejt rajta, és hagyja kivérezni, hogy minél tovább szenvedjen. De ez nem túl gyakori, a vérszomj sokkal erősebb a játszadozásnál. A játék csak arra való, hogy utódainak szemléltető oktatást mutasson be élőben, azért hogy megtanulják az ölést. Hogy rákapjanak, és ritkítsák meg az elkorcsosulás rémképétől az állományt. Ezért vannak ők, a majdnem csúcsragadozók, akik szinte senki mástól nem félnek, csak a fanatikus ellenszegülőktől. 
Természetesen itt is érvényesül a hierarchia, a legjobb, legpompásabb falatok az elejtőt illetik, aztán a családját, végül a dögevőket, akik végleg eltakarítják utánuk a maradékot. S a fehér, lecsupaszított csontokat vagy belepi a szállongó por, vagy egy önkéntes sírásó könyörül meg rajta, mindegy, csak ne legyen szem előtt, csak felejtődjön el. A természet gyermekei figyelik egymást. Tudják kik ők, s egymás szándékait is ismerik. Azt is tudják, hogy a farkas foggal, a bika szarvval támad. Mindkettő próbálja megvédeni saját faját, azzal a kitétellel, hogy csak a ragadozó képes fajtársa torkát is átharapni, ha látja megsebesülni, ha megérzi gyöngeségét. 
A vér íze fontos, a vér kell, általa lesz szebb a világ, a vértől leszünk erősebbek, a vér íze édes. Akár önként adod, akár szomjas vagy, és elveszed...