Felvillanások - 6 - /Testőr

A kép az internetről származik

      Évtizedek óta tudja, hogy valaki minden lépését árgus szemekkel figyeli. Vigyáz rá, akárha testvérbátyja lenne, és ő a kisöccse.
     Mintha őrizője lenne közös testüknek, amit ő hagyott volna hátra neki, hogy örökébe lépve tovább viselje mint egy rátestált ruhadarabot, egy kölcsönkapott porhüvelyt. Mindössze annyit kér tőle, hogy szorítson helyet agya szürkeállományában, és tartsa meg jól emlékezetében addig a pillanatig, amikor majd személyesen is  találkozhatnak. Ez az idő bármikor eljöhet, de nem sürgős, ráér, használja csak egészségben, amíg még megteheti. Hiszen közös testvéreik vannak, közösek a szüleik, és még a nevük is megegyezik.
Eleget tesz ennek a kérésnek, ő sem szeretné azt, hogy másképp legyen. Nélküle kevesebbnek érezné magát, és olyan jó a néhai önmagával némán eltársalogni. Mások talán azonnal dilidoki után kiáltanának, de neki tökéletesen megfelel ez a tudathasadásos állapot, jól kijönnek egymással, és különben is, ez a testőr egyfajta pszichiáter is, aki a lelki sérelmeket belülről gyógyítja, mindenféle hókuszpókusz és stimulálószer nélkül, és helyben. Még csak időpontot sem kell külön kérnie, bármikor örömmel rendelkezésére áll, vele kel és nyugszik, mintha neki kirendelt testőre, az örök árnyéka lenne. Álmait éberen őrzi a halott elődje élő szelleme. Aki napra pontosan hét évet élt. 
     Elképzelni sem lehet azt a fájdalmat, ami egy anya lelkében végbemehet, aki harmadik gyermeke sírjánál áll hetedik babájával várandósan, mindenpercesen. Nem a január végi metsző szél csalogat elő gyöngyhideg könnyeket, hanem a tehetetlenség és az önvád, hogy nem tett meg mindent egyik szemefénye életbenmaradásáért. Másodszor történik ez vele, vajon mit vétett, hogy ekkora kínt mér rá a Mindenható? Miért sújtja ilyen büntetéssel, hiszen semmi olyat nem vétkezett, ami akár társadalmilag vagy az egyház által elítélendő lett volna? Csak nem azért kell újra keresztülmennie ezen a poklon, mert szeretett? Hiszen még a bibliában is az áll, hogy sokasodjatok és szaporodjatok! Igazságos ez? Olyan fiatalka volt még, épphogy megtanult írni, és szótagolva silabizálgatni. 
     Talán ott, azon a fagyos délutánon döntötte el, hogy dacol az Úrral, és ha fia lesz, csakazértis harmadszülötte nevét fogja viselni, hogy eszébe juthasson, valahányszor csak ránéz. Hogy az a röpke hét év, aminek utolsó hónapjait a szívbeteg gyermeke ágyánál töltött el, ne múlhasson el nyomtalanul, egy sötét gödör mélyére eltemetve. Hogy eszébe juthasson az utolsó karácsony, az újév, és a néma szemekből felé áradó csöndes nyugalom, a belenyugvás a megváltoztathatatlan elmúlásba. Hogy emlékezzen az elkékülő ajkakra, az elgyöngülő soványka kéz erőtlen szorítására, a végső sóhajra, amely kimondatlanul is azt hozza kegyetlen ajándékul, hogy ezen a napon már nem fáj semmi. Az elgyötört testben utolsókat dobbanó piciny szívre, s végül a boldog mosollyá simult ráncocskákra egy kedves arc szájszögletében. Amelyek szinte beléégetik, hogy higyjen az újjászületés ígéretében.  
      Az anya kétségbeesett vigaszaként egy holt lélek világra jött, és ma már egy középkorú férfi emlékezetében reinkarnálódott. Mintha valakinek az élő szellemárnyéka, a belső harmóniájára vigyázó, állandó készültségben lévő, fáradhatatlan Testőre lenne.