Kegyelet

A kép az internetről származik

Nem hitte volna, hogy ennyien verődnek majd össze annál a parcellánál, ahová a földi maradványait örök nyugalomba helyezik. De ösztönösen tudta, minden idegszálából érezte, hogy ott kell lennie, és neki is meg kell adnia a végtisztességet.
Sokan voltak. Ekkora tömeget legutóbb egy híres filmsztár búcsúztatásán látott a tévében. Az elhunytat ismerte ugyan, ám egyetlen alakítása sem volt rá valami óriási hatással, amit főszereplőként egy-egy felkérésben vállalt. Barátai már régóta viccelődnek azon, hogy igazán szentelhetne néhány percet értékes óráiból arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek. Ezeket a tréfákat rendszerint azzal üti el, hogy ő nem amolyan nyomulós típus, s nem akar rátelepedni úgy, mintha nap mint nap találkoznának, és neki kutya kötelessége lenne szóba állni vele. Majd alkalomadtán megismerkednek, de most mással van elfoglalva, s per pillanat elzárkózik attól, hogy köszönő viszonyban legyenek.
Mindenesetre ő semmiképpen sem fogja erőltetni a dolgot. Az érdeklődési köre egészen más, még csak közös hobbijuk sincs, hát akkor miről társalogjon vele? Annyit tud róla, hogy valamilyen pedagógus, dehogy milyen, arra már nem emlékszik pontosan, pedig valaki többször is említette ismerősei közül. Látni ugyan látja, amint másokra egészen jó benyomást tesz a tanítása, de tőle ezek az eszmék távol állnak, és nem szívesen változtatja meg elsőre kialakult véleményét. Különben sem szereti, ha irányítása alá kerül valami olyasfélének, ami esetleg később a szenvedélyévé válik. Mert az olyan, akár a kábítószer, hogyha egyszer belekóstol, már nem lehet tőle egyszerűen megszabadulni. Esze ágában sincs vele megmérgezni az egészségét, s nem hagyja, hogy a zsigereibe ivódjon. 
A szüleit is az tette tönkre, hogy egész életükben lesték minden kivánságát, s készen álltak arra, hogy valamennyit teljesíthessék. Az a csoda hogy még élnek, és nem rokkantak bele azokba a feladatokba, amelyeket önként és dalolva végeztek körülötte. Mert eléggé különc tulajdonságai vannak, a rigolyáiról már nem is beszélve. Amennyit a róla szóló történetekből tud, s ami még közszájon kering, hát nem egy nagy szám, legalábbis nem tűnik annak, s köztünk maradva, nem is igazán érdekli. Még amikor hallja a nevét, akkor sem repes örömében, csak elfogadja olyannak, amilyen. Tőle csinálhat bármit, csak ne szóljon bele a magánéletébe, mert az tabu, akár a hálószobatitkok, s nem osztja meg akárkivel ezeket a meghitt pillanatokat. 
Különben a múltkor is, amikor közeledni látta, már előre kitért előre, és inkább átment a másik oldalra, nehogy összeütközzenek. Arra is volt már példa, hogy váratlanul szembetalálkoztak, s mivel nem tudta mire vélni hirtelen felbukkanását, így gyorsan elment mellette, nehogy belekössön, vagy vitába szálljon vele. Nincs a számára mondanivalója, amúgy sem egy olyan barátkozós fajta, s őróla már messziről lerí, hogyha a kisujját nyújtja, az egész karja kell neki. Az ilyet nem szereti, mert egyszer már megégette vele magát, s nem akar újra ebbe a hibába esni. Akkor lássa, amikor a háta közepét! Már a hírére is elfogja egy akkora gyomorgörcs, ami egész aznapi hangulatára rányomja bélyegét, és hányingerrel környékezi. Mintha egy undorítóan mosdatlan és leprás koldus akarna az ágyába feküdni, s vele akarna hajnalonta ébredni. 
Nem akar mellébeszélni és köntörfalazni, büdös és kész, ezen nincs mit szépíteni. Bár lehet mások másképp vélekednek róla, és más színekben tüntetik fel egész lényét, de az ő szimata mindig is verhetetlen volt, s érzékszerveiben még sohasem kellett visszavonhatatlanul csalatkoznia. A látása, a szaglása és a hallása éles, tapintása kifinomult, ízlelését pedig még az inyencek is megirigyelhetnék tőle. Ő nem áll be azok közé, akik útját keresztezik, de nem is gátolja meg senki ebbéli törekvését. Az a lényeg, hogy ne erőszakolják rá a társaságát, mert a számára csak addig jó, amíg minél távolabb tartózkodik. Van neki épp elég elfoglaltsága, ne folyjon bele mindennapjaiba, s ne töltse ki ideje nagy részét, mert azt már nem szívleli. 
Amikor végre odafurakodik a sírgödör szélére, hogy egy marék rögöt rávessen a koporsó tetejére, előbb még lopva körbepillant. Eltölti valamiféle büszke érzés, hogy igen, ő is méltóképpen kiveszi részét a szertartásból, s bárki szemtanúja lehet annak, mekkora áldozatot is hoz azért, hogy itt lehessen. Milyen jó, hogy most a gyászjelentéseket is elolvasta kedvenc lapjából, és nemcsak a bulvár és a sportoldalakat böngészte! Sosem bocsátotta volna meg magának ha ebből kimarad, a végtisztességet azért meg kell adnia, mert alapjában véve mégiscsak egy lelkiismeretes ember, s nem akar álmatlan éjszakákat azzal tölteni, hogy furdalására gyógyszert keresgéljen, s végre megnyugtató megoldást találjon.
Majd saját maga nagyszerűségétől elérzékenyülve elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, és csöndes áhitattal arrébb lépdel. Hadd férjen oda más is, aki elment vele együtt a munka temetésére...