Kötéltáncos

A kép az internetről származik

A Kötéltáncos

Isten látja lelkét, ő nem akar kötéltáncos lenni. De amint két lábra tud állni, a cirkuszigazgató meglátja, és azonnal a kupola alatti kifeszített kötélre parancsolja.
Még csak meg sem kérdezi tőle, szereti-e amit csinál. A tériszonyát figyelembe se veszi, ahogy nem érdekli az sem, hogy lezuhanhat. A direktor a földön jár, s az olyan kicsinységek, mint egy akrobata leesése, egyáltalán nem hatja meg. Neki elsődleges célja a telt ház. Az, hogy zsúfolásig teljen a nézőtér. Minden széken üljenek a hatalmas sátor lépcsőzetesen, körkörösen összeállított padsorában, és lehetőleg még az állóhelyek is maximálisan ki legyenek használva. A bevétel a legfontosabb. Ezért kész feláldozni bárkit, az emberveszteség pótolható, a profitkiesés nem. Első az üzlet. Az, hogy vendégei jól mulassanak, és közben vásárolják is termékeit, amit ő maga és bennfentesei kotyvasztanak mindenféle előzetes felmérés nélkül. Ja, hogy közben alápotyog a szakadékba néhány generációnyi táncos? Na és? Hadd hulljon a férgese! Aki nem képes egyensúlyozni, az ne másszon olyan magasra! Mert a farkastörvények itt is uralkodnak, mint bármely más szórakoztató iparágában a világnak. 
A tanácsadói pedig olyasfélék, mint egy részvénytársaságba tömörült baráti kör. Folyamatosan, árgus szemekkel ellenőrzik a belépőjegyre tett javaslataik törvényre emelését, hogy a befolyt összegből óriási tortát vehessenek, amiből aztán minél nagyobb szelethez juthassanak. Pedig figyelhetnének a kedvezőtlen jelekre, arra, hogy egyre kevesebben kíváncsiak a produkcióra, mert az egekig felsrófolt jegyárakat már csak a dörzsöltebbek tudják a csikkzsebből előrántani. A hétköznapi, egyszerű munkavállaló emberek, mint a kötéltáncos, és az alulfizetett hozzátartozói, ismerősei, már egyre nehezebben nyögik ki a rájuk terhelt, méltatlanul megemelt rezsiköltségeket. Örülnek, ha ennivalóra jut, semmilyen extraigényeik nincsenek, csupán az emberhez méltó életet szeretnék magukénak vallani. Ők csak azt látják, hogy egyre több a lelökdösött, megalázott, koldusbotra jutott, állásukat veszített valamikori alkalmazottak. Akik már alul fetrengenek a porond porában, kezük-lábuk kifacsarodva rángatódzik az újabbnál újabb rájuk mért csapásoktól, amit a felettük átszáguldó idomított lovak patái okoznak. 
A táncos ül a póznához tákolt deszkáján, és lefelé bámul. Várja, hogy rákerüljön a sor, ráirányítsák a reflektorok fényét. Azt, hogy belevakuljon a retinájára lövellt sugarakba, és megkezdje szokásos előadását. Most még van egy lélegzetnyi ideje, amíg az idomárok kiterelik a ménest, és a segédek összeseprik a fűrészport, a benne jajgató korábbi művészekkel egyetemben. A takarítók nem hallják a fájdalmas nyögéseket, mert a fülükből a dugót csak külön engedéllyel vehetik ki. Gyors mozdulatokkal lapátra rugdossák az ottmaradt, szabálytalan lócitromokká összetaposott valamiket, és a sátor melletti kukába borítják. A szerencsésebbje összeteheti a kezeit, ha melléesik. Mert akkor még valamerre el tud kúszni, hogy ne kerüljön véglegesen a szeméttelepre. A pechesebbje ráfarag, és végleg bedarálja a kukásautó éles kése, majd összepréselve, bálába tömörítve, előbb-utóbb elenyészik valamelyik égetőkemencéjében a természetnek.
Az aréna ki van takarítva, tiszta vízzel fel van locsolva. Ezt már a bohócok népes csapata, a színes, parádés ruhába öltözött lisztes képűek, az arcukat vastag festékrétegekkel bemázoltak röhögésre ingerlő beözönlése is mutatja. Kész cirkusz, ahogy betódulnak, egymásra mutogatnak, s egy-egy vödör tartalmát a másik csámpás nevettetőre zúdítják. Közben vágják a grimaszokat, nagyokat bukdácsolnak, minden attrakciójuk után hangos tetszésnyilvánításban részesülnek. Vannak közöttük labdazsonglőrök, tojásdobálók, síppal-dobbal, nádi-hegedűvel, nagy csinnadrattával beáramló, vastapsot arató törpék, és hórirorgas langaléták is. A szerepüknek megfelelően alakítanak, a begyakorolt forgatókönyvet kivülről fujják. Megdobálják az előre magukkal hozott krémesekkel társaikat, és ha valamelyik a közönség közé repül, csak még nagyobb kárörvendő vigyorral veszik tudomásul. Kaján tréfáikat hangos ovációval ünneplik, mutatványuk a legsikeresebbek közé tartoznak. Körberöhögik a síró bohócot is. Esetlen mozgása, többszöri orra-esése mindenkit hahotázásra késztet, a hullámzó morajjal felharsanó kacagások is ezt támasztják alá. Aztán lassanként, egyesével kiszállingóznak, a kijáratnál még keresztül botlanak saját lábaikban, amit a látogatók  tenyereik ütemes összecsattantásával kísérnek.
A szórakozni jöttek hada elcsendesül. A ponyva alatt éjszakába borul minden, a zenekar néma, csak a dobos ver taktust, miközben az addig lefelé vezérelt lámpák elkezdenek felfelé mozdulni. Szaggatott, körkörös mozgásuk is a feszültségkeltés része, csigalassúságuk a kötéltáncos idegeit borzolja. A dobpergés felgyorsul, akárcsak a szívverés, az erek kitágulnak, az adrenalinfröccs hamarosan éreztetni kezdi hatását. Valamikori kötélidegzete már a múlté, kiöregedett, remegnek kezei, lábai. Reszkető végtagokkal felegyenesedik, ameddig reumás dereka és elmeszesedett gerince engedi. Egyik lábát ráhelyezi a foszladozó, sosem cserélt, elavult, kábellé sodort madzagokra, két kézzel kapaszkodik egy vízszintesen maga előtt tartott rudba. Nem szeretne leesni. Tudja, hogy nincs alatta háló, mert azt már régen eladták valami ócskásnak. Amúgy sem tartotta volna meg, mert a sebtében összecsomózott szálakat egy kontár útmutatása alapján kötötték össze. Még csak nem is igazi, eredeti háló volt, az innen-onnan összelopkodott ötletekből készítették. Az üzemeltetői azt a látszatot keltették, hogy erős, és megbízhatóan működik. De hát az álomháló egyszer szertefoszlik, akár a füstbe ment terv. Ő nem ringatja magát olyasmiben, hogy végig tud lépegetni a magasban. Az bosszantja, hogy szerettei láttára kényszerül egyensúlyozni ezen a szedett-vedett tákolmányon. Abban is biztos, hogy alázuhanását nem kerülheti el, mert a kötél túlsó végét olyanok fogják, akik már sokszor bizonyították alkalmatlanságukat. Az elődeit is az ügyetlenségük miatt vesztette el, mert hittek a rátermettségükben, hittek azoknak, akik az orruknál fogva vezették őket. 
Becsapva érzi magát. Nem ezt ígérték neki azok, akik legelőször irányításuk alá vonták ezt a cirkuszt. Volt már néhány igazgatócsere, de egyik sem volt jobb a deákné vásznánál. Az sem vigasztalja, hogy világszerte recsegnek ropognak az ottani cirkuszi sátrak tartóoszlopai. Az sem, hogy néhány sátor már összedőlt, és maga alá temetett mindenkit, aki benne tartózkodott. Ő nem szeretné ezt átélni. Senkinek nem kíván semmi rosszat, mindössze élni szeretne, méltósággal megdolgozni a kenyeréért, aminek a javát már régen megette. De a lépései egyre bizonytalanabbak, mint az olyan kiöregedett kötéltáncosé, aki nem részesült abban a kegyben, hogy a földön, a biztos talajon járó, csetlő-botló bohóccá lehessen. Mert ott, még ha ki is rántják néha alóla a szőnyeget, legfeljebb fenékre esik, egy torz fintorral megtapogatja sajgó tomporát, és odébbáll, helyet adva a következő mutatványnak. De így, hogy semmi jóra nem számíthat azoktól, akik a kötelet rángatják, felkészül arra, ami mindenképpen be fog következni. Ehhez még csak különösebb előképzettség sem kell, a jelek egyértelműen azt jósolják, hogy akármit is tesz, odakerül a szeméttelepre, a többiek közé. Csak lépeget előre, nem mer nézni se jobbra, se balra, mert már a szeme sem a régi, örül, ha ellát vele az orra hegyéig.
Egyetlen reménye van. Az, hogy végre az igazgatótanács a fejéhez kap, és nyújt valamiféle mentőkötelet a rudnak hitt reménybe kapaszkodó táncosnak. A lelke mélyén azt is tudja, hogy ez is csupán légvárakban létező álom, egy illúzió, mint az eddigi, a valós, élhető életbe vetett ábrándjai.