Buckalakó

A kép az internetről származik

A dombok között kanyargó földúton egy gyalogos vándorol, a párhuzamos szekérnyom jobb oldalán. Ruházata olyan szürke kis semmitmondó, mint maga az ember, ütemes lépéseire a csipőjét verdeső tarisznyája válaszol.
Kerülgeti a mélyedésekben rekedt tócsákat, némelykor megáll, visszanéz a mögötte elmaradozó tájra, belehallgatódzik a levegőbe, úgy tűnik, mintha tanácstalan lenne, hogy innentől merre vegye az irányt. Az is meglehet, hogy valami járműre akar felkéredzkedni, és azért tekintget jobbra-balra és előre-hátra, hátha észrevesz valami könnyebb utazásra tervezett alkalmatosságot. A célját ismeri, sokadszor hagyta már maga mögött azt a buckát, ahol lakik, sőt, szinte az egész peremvidéket bejárta már, és ezt a dombokkal sűrűn megáldott régiót véli szűkebb hazájának, szülőföldjének. A benne élő családok ismerősek, neki is olyan van, egyszerűek, emberek. Szívének gyönyörűek, szereti őket, mintha mindegyikük rokona vagy testvére lenne. Pedig a memóriája már nem a régi, az arcukat is alig bírja felidézni, sok közösen átélt eseményről pedig jóformán azt sem tudja, miként került bele. Talán valahol hallott vagy látott olyan dolgokat, amelyek önkéntelenül is megragadtak benne. Lám, most újra megtorpan, ismét körbepillant, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megcélozza a legközelebbi kiemelkedést, és előregörbített felsőtesttel felkapaszkodik a nem túl meredek emelkedőn, egészen a tetejére. Ott, az ismerős halmon megáll, vesz néhány mély levegőt, beleszippant a fújdogáló szél virágillatába, kulacsából megnedvesíti szája szélét, aztán iszik pár kortyot a langymeleg vízből, végül féloldalt dőlve leheveredik, és szemlét tart az alatta elterülő terepen.
Ezt a tájat kedveli a legjobban, és erre a magaslatra szokott a leggyakrabban felmászni, szinte úgy ismeri már ezt a homokkal borított vidéket, mint a tenyerét. Ide szokott eljönni, ha magányra vágyik, itt nyugodtan elmélkedhet, senki nem zavarja meg gondolatai egybefűzését. Persze előfordult már az is, hogy egész messzire elkalandozott, két folyón is átkelt, hogy kenyeret biztosíthasson gyermekeinek, s ilyenkor napokig, hetekig nem láthatta őket. Csinálta is egy darabig, de az nem az ő világa. Jobb szeret a közvetlen környéken tartózkodni, hogy esténként velük együtt hajthassa álomra a fejét, innen nem messze, alig a következő nagyobb domb takarásában, a pár kisebb bucka egyikénél. Ezt a helyet is azért keresi fel sűrűbben az utóbbi időben, hogy meghozza azt a döntést, amire már régóta vágyott, és most kívánsága, hogy megint dolgozhasson, teljesülni látszik. Közben figyeli a girbegurba utat, a rajta elporoszkáló fogatot, vagy végigrobogó nehéz batárt, postakocsit, ezt, azt. Szinte mindegyiknek volt már utasa, némelyik homokfutó gyeplőszárát még ő is markolhatta. Olyan is volt, amelyiken persona non grata lett, egy nemkívánatos személy, és kurtán-furcsán leszállították róla, aztán útilaput kötöttek a talpára. Pedig azelőtt ő is segített kihúzni a kátyúból a belesüllyedt szekeret, és kerékagyig caplatva a sárban tolta maga előtt az egész hóbelevancot, az utastérben helyet foglaló úri nép kényelmét szeme előtt tartva. Mert soha nem a saját érdekét tartotta a legfontosabbnak. Az is előfordult már vele, hogy segített kereket cserélni, és amíg tartotta a bakot, mások felkapaszkodtak a hátán, majd otthagyták, hadd menjen gyalog, amerre lát. Nem mintha fel akart volna ülni, csak azért egy köszönömöt illett volna hátradobni neki, mielőtt a lovak közé csapnak az ostorral. Attól ő sokkal büszkébb, hogy nem ül fel akármilyen szekérre. 
Neki nem kell a hintó, vagy a címeres konflis, tökéletesen megelégszik egy mezei hétköznapi egylovas homokfutóval is, ha megáll mellette, és felveszi. Ha nem, hát nem! Nem fog olyan szekér után futni, amelyik nem veszi fel. Főleg azért sem, mert egyik-másik szekértábor, ahova ezek a járművek utasai tartoznak, egyáltalán nincs az ínyére. Volt ő már olyan lóvásáron, ahol egymást licitálták túl a kupecek a saját lovaik dicséretében, és az a csoda, hogy nem nyilt meg alattuk a föld szégyenében. Mert azokról a lovakról messziről lerítt, hogy sánták, s az ellenző sem azért volt a fejükön, hogy ne süsse ki a nap a szemüket. Vak lovakat árultak bátrak helyett, és a jóhiszeműekre vakmerően rásózták. Attól kezdve, hogy megköttetett az üzlet, és leparoláztak, a gond nyomban az új tulaj nyakába szakadt. Amikor otthon bekötötte az istállóba, az éjszaka folyamán a táltosból valamilyen varázslatos módon gebe lett, és reggelre megdöglött. Még csak virslinek sem lehetett már feldolgozni a szerencsétlent. Azt már csak elképzeli, amint a becsapott gazda verte a fejét a falba, és közben gyakran mondogatja azt, hogy: - anyám, én nem ilyen lovat akartam! - Az efféle lókupecektől kiveri a víz, amikor csak rájuk gondol. Mert az is felötlik benne ilyenkor, hogy a jelenkori úri kupecek az ő és a többi buckalakón, valamint azok felmenői hátán lettek azok, akik, és nekik köszönhetik meg, amiért kitanulták a mesterséget, és ők alkudozhatnak a lovakra. Az még rendben is van, hogy a lócitromot a közönséges csicskásokkal takaríttatják el, de amikor már ők is csinálnak mellé további trágyacsomókat, és azzal akarják megetetni a népet, ettől neki felfordul a gyomra, és messziről elkerüli a vásári forgatagot, a szekértáborokat, és az abból terjengő orrfacsaró bűzt. Inkább marad a peremvidéken, a buckák között, a szeretteivel.
Az úton most feltűnik egy közeledő szekér. Ezt abból is észreveszi, hogy a lovak patája nyomán felszálló porfelhő idáig terjed, hamarébb idesodorta a szél, mint ahogy a fogat ideérne. Még nem látja az utasait, de valószínű, hogy ugyanolyan szürke kis buckalakók mint ő, és egyfelé fognak tartani a jövőben. Ezekkel nincs is semmi baja, a szekérhajtóra lesz a legjobban kíváncsi. Arra, hogy miként viselkedik a paripáival. Gondjukat viseli-e, eteti és itatja őket vajon, vagy a végsőkig kihajtja belőlük a szuszt, hogy habzani fog-e a szájuk. Arra is kíváncsi, használ-e ostort, vagy elegendő egy-egy rövid gyeplőrántás, fütty, vagy parancs-szó, és értenek-e a paripái belőle. A minap összefutott az egyik fogathajtóval, és beszélgetésbe elegyedtek. Egyenes, őszinte ember benyomását keltő a modora, viszont szavaiból azt is kivette, hogy az irányítás nem az ő kezében van, néha át kell adnia a gyeplőt a fogat tulajdonosának, egy úri kupecnek. Hogy aztán ő hogy bánik a lovaival, az majd kiderül akkor, amikor felül mögé a kocsiderékba. A bizalmát mindenesetre élvezi, és a többi buckalakóét is addig, amíg ki nem derül az ellenkezője. Mármint az, hogy emberszámba veszi-e valamennyiüket, és úgy is bánik velük. Mert akkor az ő szekerét is kitolják a kátyúból, ha netalán valahol elakad. Ismeri az övéit, ha becsülettel bánnak velük, ők is megadják ugyanazt a tiszteletet. Akár még a szekér elé is beállnak, ha szükségesnek látják. De amint az első jelet meglátják annak, hogy ostorért nyúl, úgy otthagyják, mint Szent Pál az oláhokat. Tolja csak egyedül a szekerét maga, és örüljön annak, hogy nem dobják be a lovai közé búcsúzásképpen. Mert igaz, hogy a szekér az övé, talán még a ló is, de ha állatoknak tekinti a buckalakókat, jobb, ha sürgősen más táj felé irányítja a szekere rúdját. Ugyanis ezen a vidéken már csak a gerincük egyenes az embereknek, és ha sárba akarja bárki is tiporni méltóságukat, azt rövid úton megtorolják. Nem szeretik, ha a kupecek a fogukat vizsgálgatják, lebecsmérlik, és aztán kutyába sem veszik létezésüket.
A nap kezd leszálló ágra hajlani. A buckalakó felcihelődik fekvő helyzetéből, és lesétál a dombról. Útközben értésére adják, hogy a következő szekér utasa lesz. Nem baj. Legalább még néhány napig elmélkedhet a világ dolgain, akár otthon, vagy ott fenn, a dombra kapaszkodva, ezentúl félig ülő helyzetben nézelődve szerteszét.