Holtpont...

Helyszín:- proszektúra alagsor

Szereplők: - egy hulla és egy "segéd" utóbbi mereven ragaszkodik a sazályokhoz, 

Előtérben egy gurulós fémasztal, rajta egy lepedővel letakart hulla, nagylábújján egy "2"- cédulával, s a hulla "mocorog"...

Balra egy nyitott fémajtó, fölötte boncterem felirattal, amelyen a segéd épp egy üres hordágyat tol a ki másik mellé, ekkor a tetem felül, kiül az ágy szélére, szinte unottan körbepislant, aztán meglepődve összenéznek... a segéd kapcsol  hamarabb, a hulla egyik  csuklóját sikeresen az ágyhoz erősíti, majd kapkod másik után.

- ekkor  a háttérben megszólal a boncmester, miközbe a segéd a micimackót dünnyögi...

A kép az internetről származik

- Következőőő!

 - ... Hullahó és hózikzikzik...

 - KÖVETKEZŐŐŐ!!!

 - ... Parapampam fázikzikzik...

 - Kollegina nézze már meg, miért nem tolja be a segéd a következőt!?

 - Egy pillanat tanár úr... JÓÓZSI... JÓÓÓZSIKÁM SZAPORÁBBAN, a professzor úrnak van ma még néhány boncolása, hát igyekezzen kérem!

 - ... MEGYEK MÁR MEGYEK...! ... Csak ez a ketteske el akar szökni, és előbb le kell még szíjaznom!

 - Segítség! Jajj! SEGÍTSÉÉÉG!

 - Ne óbégasson már jóember, ha egyszer maga a soros, akkor maga a soros, punktum!

 - SEGÍTSÉÉÉG, ez egy GYILKOS!

 - ... Één gyiilkos?! Nem én állítottam ki magáról a halotti bizonyítványt maga lúzer! Ha egyszer idekerült, akkor maradjon csöndben és kész! Ilyen egy kötekedő halottat még nem láttam!

 - De hát én még ÉLEK!!!

 - Maga szerint! Itten meg az áll hogy elhunyt, és hogy hozzuk le ide!

 - De engem ne hozzanak le ide! Megáll az ész! Az ember már egy pillanatra sem hunyhatja le a szemét, mert azonnal leviszik az alagsori hűtőbe! Tiszta téboly!

 - Most mit akadékoskodik?! Azt hiszi, hogy nekem ez olyan könnyű?!

 - Hát én rögtön elájulok!

 - Na rajta, így legalább hamarabb végzünk!

 -  Maga nem hallott még tetszhalottról?

 - Hallani már hallottam egyesektől, ám eddig még nem láttam! De azok az illetők azt is mondják, hogy a holtak nem beszélnek...

 - Na látja! Nem lehetek halott, ha most beszélek! Nézzen rám!

 - Hááát... nem mondhatnám, hogy tetszik a színe... olyan  sápadtnak tűnik...

 - Csodálkozik?! Feküdne csak egy órát ebben a hideg tepsiben, a maga arcára is ráfagyna a mosoly!

 - Tetszik vagy nem tetszik, most maga a soros és kész! Feküdjön szépen az asztalra, hadd végezzem a munkám kérem!

 - De nem fekszek, és vigye innen a kezét!

 - Nézze, engem kirúgnak ha sokáig késlekedem!

 - Még maga panaszkodik?! Akkor mit szóljak én?! Engem meg felboncolnak... brrrrr!!!

 - Nocsak, talán fázik? Ne aggódjon, odaát a bonc-teremben sokkal melegebb van!

 - Képzelje fázom! Adhatna még egy lepedőt!

 - Azt nem adhatok! De ha velem jön, garantálni tudom hogy majd jól befűtenek magának!

 - Köszönöm szépen a kedvességét, de tudja mit?! Én inkább mégiscsak itt reszketek!!!

 - Nézze uram, a professzor úr már biztosan türelmetlen... Nem szereti, amikor várakoztatják...

 - Énrám aztán várhat! Juszt se megyek!

 - Pedig jönnie kell... Nem várakoztathatja meg az ítéletnapig!

 - De igen, mert én aztán ráérek! Mire ez a nagy sietség?! Juszt se megyek!

 - Most miért ilyen csökönyös?! Ha ragaszkodik hozzá még a szavamat is adhatom, hogy hamar túl lesz rajta! Ugyanis a professzor úr egy zseni!

 - Azt hiszi engem érdekel az az úr?! Engem inkább az érdekel, hogy hová a ménkűbe dugták el a ruháimat!

 - Hááát... azokat már hazavitte az anyósa! Látja, már ő is lemondott magáról! Na gyerünk!

 - Az meglehet, viszont én még nem mondtam le magamról!

 - Hogy lehet valaki ilyen érthetetlen?! Igazán beláthatná, hogy megütöm a bokám ha indokolatlanul sokat késem... legyen már szíve, és jöjjön kérem!

 - Értse már meg, hogy oda én nem megyek!

 - ... Ígérem, meleg fogadtatásban lesz része...

 - ... Miért?! ... Talán a professzor a saját nemét kedveli? Akkor rólam tüstént megfeledkezhet!

 - Azt egy szóval sem mondtam! Ezzel csak azt szeretném finoman érzékeltetni, hogy mennyire is imádja a foglalkozását!

 - Na szép kis foglalkozás az övé, annyit mondhatok! Azt árulja már el, tulajdonképpen mióta gyakorolnak élőkön?

 - Eddig még ilyen nem fordult elő... Nyugodjon meg, még egyetlen hullát sem hallottam utólag reklamálni...

 - Most vigasztalni akar?!

 - Eszembe sincs ilyesmi...  azt viszont nem szeretném, ha lerontaná a statisztikát!

 - Miféle statisztikát?!

 - A professzor úrét! Nála még senki sem panaszkodott a bánásmódért!

 - Apropó bánásmód! Kérem a panaszkönyvet!

 - Itt ilyen nincs... még nem volt rá precedens, hogy egy tetemnek írni legyen kedve...

 - Hát akkor most lesz! Én tiltakozom, én fellebbezek, én apellálok és protezsálok és ha kell, a végsőkig elmegyek ez ellen a kegyetlen diszkrimináció ellen!

 - Na látja, azt az egyet megteheti, de csak és kizárólag a hivatalos eljárás lefolytatása után...

 - Ezt hogy érti?!

 - Miután felboncolták...

 - És a jogaim? Hol a betegjogi képviselő?!

 - Úgy tudom az csak az élőkkel foglalkozik...

 - De hát én még ÉLEK!!!

 - Az a maga baja, tetszett volna nem halottnak tettetni magát! És különben is mit képzel hol van, az irgalmasoknál?! Jóhogynemmá' azt követeli, hogy kicseréljük a proszektúra tábláját egy szeretetotthonéra... 

 - Hát engem rögtön megüt a guta!

 - Na végre, hála a jó istennek! Legalább akkor én is megebédelhetek!

 - Talán éhes? Belőlem pedig nem eszik!

 -  Magából akkor sem ennék, ha puskával kényszerítenének! Amúgy is vegetáriánus vagyok amióta itt dolgozom!

 - Csak azt ne várja hogy megsajnálom, maga pribék!

 - Ne beszéljen már így velem! Hát tehetek én arról, hogy idekerült?!

 - Igenis tehet! Miért vett át?!

 - Az nem én voltam! Tegnap a Lali volt szolgálatban, nézze... itt az aláírása!

 - Na és?! Ettől még nem nekem kéne rosszul éreznem magam!!!

 - Higgye el, hamar el fog múlni a rosszulléte! A professzor úr egy született hidegsebész, s amióta átváltott erre a szakmára, mondhatni a kisujjában van az egész szakma! Amit ő nem tud, azt már említeni sem érdemes...

 - Miért, eddig mit csinált?!

 - Hentes volt egy vágóhídon! De azt a monoton  egyhangúságot már kissé unta, így tovább képezte az anatómiai ismereteit, és most itt van. Úgy bánik a szikével, hogy öröm nézni! Én mindenkinek ajánlhatom, mert aranyból van a keze!

 - Nekem hiába is dicséri a böllér urat, akkor sem vagyok rá kíváncsi!

 - Pedig nem tudja, mit szalaszt el! Ha én elhunynék, kizárólag itt boncoltatnám magam! Pár perc alatt rájön, hogy miben múlt ki a delikvens...

 - Tudja mit? Cseréljünk!

 - Azt nem lehet... Fogadjon szót kérem, nekem még egyéb dolgom is van... ki kell söpörjek, le kell adnom a lepedőket a mosodának, és még mennem kell tüntetni is!

 - Miért tüntet?

 - Magának nem mindegy?! Ha annyira tudni akarja, a szabad véleménynyilvánításért, az emberibb körülmények közötti életvitelért, és a tisztességes bánásmódért... de ez már magára úgysem vonatkozik, úgyhogy menjünk szépen...

 - A szabad önrendelkezés, és a méltó élethez való jog hogyhogy nem vonatkozik rám???

 - ... Tréfál?! ...Mégis mit kezdene vele holtan?! Inkább fogja be a száját, és gyerünk!

 - Ne siettessen!

 - Nem azért, de nem érek rá itt magával társalogni, mindjárt lejár a műszakom!

 - Nézzenek oda még neki sürgős! Kit érdekel?! Hadd járjon!

 - De tisztelt uram! Figyelmeztetem, ha megjön a váltótársam, azzal nem fog tudni zöld ágra vergődni...

 - Miért?

 - Süketnéma, ráadásul gyengén is lát. Olykor csupán a tapintására hagyatkozik, és ha hideget érez, azonnal áttolja a másik terembe!

 - Húúú, az aztán rémes lehet!!!

 - Kicsit valóban borzalmas látvány, de mi már hozzászoktunk az efféle szörnyűségekhez!

 - Nem a társa, hanem a boncterem! Brrrr...  már előre kiráz tőle a hideg!

 - Ha látná a Lalit, eszébe sem jutna a boncterem ridegsége... önként és dalolva feküdne át oda...

 - Azt hiszi megijedek attól az alaktól?! Magától se félek!

 - Na jóember, de csak azért hogy lássa kivel van dolga, elárulok valamit...

 - Mit?

 - Azt, hogy mi csak úgy hívjuk egymás között: - Quasimodo...

 - Engem ezzel hiába ösztönöz, nekem akkor is felfordul a gyomrom az ilyenektől... csoda, hogy még élek!

 - Ha rám hallgat, már nem sokáig!

 - Jó vicc, röhög a vakbelem!

 - Rá se rántson, majd a tanár úr azt is kiveszi!

 - Hogyhogy?!

 - Hát ahogyan kell, szép sorjában. Előbb feltárja, aztán kipakolja az egész berendezést... de ne féljen, az már nem is fog annyira fájni!

 - Most azt várja, hogy ezt elhiggyem?

 - Miért, maga csak a politikusoknak hisz? Szép egy alak maga, mondhatom! Jellemző... és még maga beszél itt a diszkriminációról...

 - Még a gondolatába is belezsibbadok!

 - Remek! Hiszen akkor majd meg sem érzi az első vágást!

 - ... Most gúnyolódik?!

 - Hová gondol?! De a professzor úr tényleg nem használ érzéstelenítőt, mert... holtakhoz minek?!

 - Márpedig rajtam nem fog ejteni semmiféle bemetszést!

 - Nnna, mondhatom szépen vagyunk! Biz'isten ilyen gyáva hullát én még életemben nem láttam! Akarja hogy fogjam a kezét?!

 - Nekem csak ne fogdossa semmimet! Inkább annak nézzen utána, nincs-e itt valami félreértés!

 - ... Na ne vicceljen... Félreértés?! ... És éppen itt?! ... Hát az teljességgel kizárt! Annyi kiváló orvos nem tévedhet, az itt ezerszázalékig lehetetlen!!!

 - Miért, hányan voltak?!

 - Nézzük csak... hm... először is volt ugye a belgyógyász, aztán a sebész, na meg a Mari néni!

 - ... Az ki?!

 - Hát aaa... khm... izé... a mosóasszony! Itt van ni, már ő is láttamozta!!! Ne okozzunk már nekik csalódást, ők darabbérben vannak fizetve... Megjegyzem, mi is!!!

 - Nem érdekel! És vegye tudomásul, hogy márpedig az én fejkvótámra ne számítsanak! Apropó kvóta... Árulja már el, nem maguk miatt fogy rohamosan a népesség?!

 - Kikérjük magunknak ezt a feltételezést, úgyhogy ne vádaskodjon itt alaptalanul kérem! Mi csak a hivatalos tetemeket adjuk át a gyászoló rokonságnak, de nem gyártjuk őket! Mégis mit képzel?! ... Ilyen egy hiszterikát... Na gyerünk!

 - Hiszi a piszi! Akkor mit keresek én itt?!

 - Mittudomén! ... Magát a belgyógyász átküldte a szemészetre, és most itt van...

 - Állj!!! ... Akkor miért a sebészetre vittek?!

 - Azt én se értem, de vacak két betű miatt nem teszem kockára az állásomat! 
 - JÓÓÓZSI!
 - Hallja ezt apuskám, hogy milyen türelmetlenül várják már?! Mintha maga lenne a messiás! Na gyerünk, uccu az asztalra, mozgás!

 - ... Jóóózsi! JÓZSIKÁM! Most szóltak le ide, hogy két pácienst összecseréltek! Nem találkozott valamelyikkel?

 - Nem is tudom...

 - DE IGEN!!! TALÁLKOZOTT! ÉN VAGYOK AZ ÉLŐ!!!

 - Most mit kiabál?! Pont egy ilyen gáncsoskodó holtat kellett nekem is kifognom...

 - Józsikám, adja a dokumentációt... hát nem látja, hogy ő még él?!

 - Pár percet még igazán várhatott volna a doktornő! Már majdnem sikerült rábeszélnem a dologra...

 - Kísérje fel a szemészeti osztályra, aztán hozhatja a következőt.

 - Tudják mit? Egyedül is feltalálok! De azt megígérhetem, hogy ide se jövök többet!

 - Nanana! Csak semmi felelőtlen kijelentés... tele van a hűtőszekrény énekes halottakkal... hullahó és hózikzikzik... parapampam fázikzikzik... Hm... hová is tettem a következőőőt...? 

Megj: minden szó és helyszín csupán a szerzői fantázia szüleménye, a lehetséges tévedések csupán a poén kedvéért íródtak, hogy "üljenek"... Természeten az egészségügyi protokoll is a szerző számára ismeretlen,  a bohózatban szereplő minden eljárási hiba az ő lelkén szárad....

Előjegyzés

A kép az internetről származik

 - KÖVETKEZŐŐŐ!
 - Jóóónapot kííívánok!
 - Jónapot! Hová hová?
 - A fertőző osztályra!
 - Az le van zárva! Kizárt, hogy oda felengedjem! Valami idióta bejuttatott oda egy vírust, és most karantén alatt van az emelet!
 - Milyen vírust?
 - Egy trójai falovat vagy mit. Most mindenki Homéroszt olvas, eredetiben!
 - Miért?
 - Mert még a fordítóprogram is összevissza működik. Tiszta téboly az egész rendszer!
 - Akkor ezért ilyen lassú itt az ügyintézés...
 - Most képzelje, azt sem tudom hol áll a fejem! GIZIKEEE... LEFŐTT MÁR A KÁVÉÉÉ? 
 - MÉG NEEEM!
 - Addig mutassa a beutalóját!
 - Az nincs.
 - Akkor hozzon egyet a háziorvosától! KÖVETKEZŐŐŐ!!!  
 - Dehát nekem azt mondták, hogy itt már várnak!
 - Miért, maga a messiás?
 - Nem!
 - GIZIKEEE... TE VÁRSZ VALAKIREEE?
 - IGEEEN HA FEHÉR LOVON ÜLŐ SZŐKE HERCEG AZ ILLETŐŐŐ!
 - HÁT EZ NEM ÚGY NÉZ KIII! OVERALLOS SZEMÜVEGES PASAS SZERSZÁMOSLÁDÁVAAAL! Mondja, jó helyen jár???
 - Ha ez a betegfelvételi, akkor igen!
 - Nem értem! Mi nem hívtuk magát!
 - Telefonon hívtak, mert valami rendszerhibát kell helyrehozni...
 - Azt már mi is észleltük, de nem értünk rá vele foglalkozni! Különben is tiltja a rendszer a munkahelyi politizálást! Sajnálom nem segíthetek. KÖVETKEZŐŐŐ!
 - Várjon! A belgyógyászatra is sűrgősen mennem kell...!
 - Beutaló???
 - Oda is kell?
 - Persze hogy kell! Mit képzel hol van? Kuplerájban???
 - Hááát, most hogy mondja...
 - Szemtelen! 
 - Nézze, nekem jó a sebészet is...
 - Arra várhat! Fél évre előre be vannak táblázva, csak akut esetben foglalkoznak másokkal! Beutalót hozott?
 - Nem...
 - Akkor sajnálom... KÖVETK... 
 - Nézze engem ide rendelt valaki, csak nem értettem a pontos nevét, mert megszakadt a kapcsolat...
 - Nekem is megszakadt már jó pár kapcsolatom, mégse vagyok ennyire türelmetlen! GIZIKE HOL A KÁVÉÉÉM? Ezzel a lusta tramplival is csak a világ több, még annyit sem lehet rábízni, hogy félóránként főzzön egy kávét...
 - A szemészet?
 - Lát a sötétben?
 - Nem, miért?
 - Mert náluk most nincs áramszolgáltatás!
 - Hogy-hogy?
 - Mindenki szabadságon van, és ilyenkor én helyettesítek!
 - ???
 - Mit csodálkozik? Én azért vagyok itt, mert átlátok a szitán!
 - Miféle szitán?
 - Például azon, hogy miben mesterkedik! De úgysem megy velem semmire, világos?
 - Világos!  A fül-orr-gége?
 - Na, azt aztán végképp nem ajánlom, hogy felkeresse!
 - Miért??? 
 - Mert az osztályvezető főorvos a volt férjem! Az egy tuskó!
 - ???
 - Mert se lát se hall, olyan mintha lóval imádkozna! Neki csak a szakmája érdekes, ha másról van szó egyik fülén be, a másikon ki! GIZIKEEE... KÁVÉÉÉ!
 - Nézze, látom hogy mennyi dolga van, nem akarom feltartani a munkájában. Csak engedjen fel valahová, és már itt sem vagyok!
 - Az nem úgy megy! Engem kötnek a szabályok, ha beutaló nélkül küldöm be, megnézhetem magam!
 - Hová nem kell beutaló?
 - Csak oda nem, ahol van protekciója! Ismer itt valakit?
 - Most járok itt először...
 - Hááát, akkor sajnálom, nem segíthetek. KÖVETKEZŐŐŐ!!! 
 - Egy pillanatra még... Nekem bármi jó, nőgyógyászat, urulógia, bőr- és nemibeteg gondozó...
 - Kizárt! Az első tömve van, a másodikon áll a bál, a harmadikat pedig jobb, ha messzire elkerüli!
 - Miért?
 - Hallja, eléggé rosszul informált, ha még ennyit sem tud! Mi a foglalkozása?
 - Informatikus...
 - Azt láttam, hogy valamiféle gazda, de megtévesztett a gumicsizmája...
 - Mert éppen a kertben ért a hír hogy ugorjak be a kollégám helyett, aki összeszedett egy ismeretlen vírust, és most itt fekszik maguknál elkülönítve...
 - Mit ki nem talál, csak hogy bejusson! Juszt sem megy sehová! GIZIKEEE!
 - A szájsebészet?
 - Arra hiába is fáj a foga! A fogorvos külön felhívta a figyelmemet, hogy amíg nem tudja megnyitni a számítógépes rendszerét, addig ne tátsa ott a száját senki!
 - A pszichiátria?
 - Maga megőrült?
 - Nem!
 - Akkor engem tart bolondnak? 
 - Isten őrizz!
 - Ha azt képzeli, hogy felengedem oda beutaló nélkül, téved!
 - Az újszülött, vagy gyermekosztály???
 - JÉÉÉZUSOM EGY PEDOFIL!!! RENDŐŐŐR RENDŐŐŐR!!!
 - Ne kiabáljon, nem vagyok pedofil! Van nálam valami, amit már annyira vártak!
 - Fizetésemelés? Túlórakifizetés? 
 - Neeem, hanem egy rendszerhelyreállító lemez! 
 - Ez már lejárt lemez! Mondtam hogy itt nem politizálunk!
 - De enélkül összeomlik az egész egészségügy!
 - Nehogy már azt akarja velem elhitetni, hogy egy közönséges gazda minden rendszerhibát ki tud javítani! 
 - Ami az operációs rendszereket illeti, talán igen!
 - Még egy ilyen beképzelt alakot! GIZIKEEE! KÁVÉÉÉ!!!    
 - Hölgyem hát nem érti? Azért vagyok itt, hogy segítsek!
 - Márpedig itt beutaló nélkül nem fog operálni! Punktum!
 - És ha szerzek egyet beenged?
 - Ha van türelme kivárni, amíg a háziorvosának az asszisztense időpontot talál...
 - Hát ezért is tart itt az egészségügy!!!
 - Ne általánosítson, és főleg ne tartsa fel a sort! De hogy lássa milyen jó szívem van, előjegyzésbe veszem! 
 - ???
 - Tizenegyedik hó 23-án hozhatja a beutalóját! GIZIKEEE HOL A KÁVÉÉÉM?! KÖVETKEZŐŐŐ!

A Mezők...

A kép az internetről származik

A legkiszámíthatatlanabb közvetítő maga a sors. Tudja ezt a Nő és a Férfi, a varázslatos Mezők Szerelmesei.
Ott, azon a csodálatos síkságon ismerkedtek meg az elmúlt karácsony előtt, s talán az akkori ünnep közeledte is közrejátszott abban, hogy bensőségesebbé mélyítse a közöttük alakulgató futó kapcsolatot. A könnyed flörtölés barátsággá fejlődött, létrejött egy közös kuckó, aminek szilárd alapját a gyakori beszélgetésekből, az egymásnak elmesélt eddigi életük történeteiből merített mozaikkockák vastagítják, s aminek a belső falait, azok szépségét az együtt átélt események díszítik. Minden egyes kép ami felkerül azokra a falakra egy-egy közösen eltöltött délután vagy este szülötte, s az újabban készült pillanatképek kitörölhetetlen emlékekké, felejthetetlen élményekké gazdagítják némelyiket. Természetesen vannak közöttük olyanok is, amelyeket mindketten másképp látnak, de a zömük talán meghitt percek intimitásáról tehet tanúbizonyságot. Mindebből a külső szemlélő alig-alig érzékel valamit, de a titok amely körüllengi, egy gyönyörű virágokkal tarkított, illatozó édenkertbe álmodott lak benyomását keltheti. Ami lehet émelyítően giccses és nyálasan ömlengő, de ez a kuckó az övék, ők hozták létre, s nem rombolhatja le más, csak ők. 
A Nő ma már egyedülálló, azaz szingli. Valaha társas kapcsolatban élt, ám valami szörnyű, váratlan katasztrófából keletkező orkán szétszakította házassága eltéphetetlennek hitt kötelékeit. Az elszabadult kötelek súlyos ostorcsapásokká váltak, testét-lelkét összetörték, darabokra szaggatták, s csak a reménybe vetett és élni akaró hite tudta ideig-óráig valamennyire összefoldozni, egymáshoz ragasztani őket. A szívén ejtett sebek néha felfakadnak, s csak hosszas kezeléssel lehet a lüktető fájdalmat tompán sajgó heggé visszaváltoztatni. Ennek érdekében, hogy kissé könnyebbé tegye a vele történt tragédia elviselését, gyakran felkeresi a Mezőt, hogy az ott fellelhető virágok szirmait összegyűjtse, és azokból némi gyógyírt készíthessen. Olykor még az is előfordul hogy csak nézelődni jár oda, leül az egyik üres padra a rét szélén, és kedvesen szemlélődik. De ahogy egy-egy ismerős arrajár és mellételepedik, a bájos arcán tanyázó szomorúságot felváltja a derű, a felhők mögül azonnal előkandikál a nap, és a Mező megelevenedik. 
A Férfi elkötelezett, tehát nős. Régóta szereti és ismeri a Mezőt, szinte mindegyik lócáján üldögélt már egy keveset. Arcára mély barázdát szántott az idő vasfoga, hiszen rajta is nyomot hagyott már a majd' fél évszázadnyi kor gondja és baja. De lehet nyár avagy tél, minden lehetséges alkalmat megragad, hogy szabad perceit az itteni táj, a benne rejlő gyönyörteljes látvány, és a számára utánozhatlan, lefesthetetlen mondanivalójának megértésére szentelhesse. Mint egy kontár piktor, ki azelőtt falak vakolataira meszelt hiú ábrándokat, de most vásznat feszített egy fakeretre, és remegő kezeiben ecsettel próbál valami maradandót, örök értéket előállítani. Ám a tudása silány, technikailag képzetlen, a palettáján található anyag mindenre hasonlít csak éppen festékre nem, és ezt ő tudja a legjobban. A képei torzak és semmitmondónak tűnnek előtte, rajta az amorf alakok sziluettjei összemosódnak, még ő maga sincs tisztában vele, mit is akarnak jelképezni. Talán a magányt? Azt nem lehet! Mert hogyan is lehetne magányos az, akit körülvesznek a szerettei? És mégis van benne valami, mert amikor ebbe a társas egyedüllétbe menekül, hitványabbnál hitványabb mázolmányokat készít, amikor csak megteheti. 
Most a Férfi, a botcsinálta kontár új vászonra cseréli az összerondítottat, s megpróbálja rápingálni a lehetetlent. A bensőjében lezajló háborúból akar megörökíteni egy csatajelenetet, a szilaj vágtába vadult lovak patadobogásai nyomán felszálló port, az ágyúdörejek foszladozó füstpamacsait, a harcoló alakulatok bátorságát, az elesettek arcára fagyó döbbenetet, a holtra tiport testeken tusakodók sikolyait, ádáz küzdelmük halálhörgéseit. A távolban károgó varjak köröznek az elhullott dögök fölött, a ködös hegyek mélyedéseibe cikázó villámok sújtanak le a sötétszürke eget beborító fellegek alól. Erre a félkész termékre, erre a zagyva összevisszaságra egy hiányolt árnyék vetül, megérkezik a barát, a Nő, akinek a megjelenése csodás átalakulásra készteti az egész förmedvényt. Az angyali teremtés csak ott van, nem csinál semmit, és mégis... A Mező megtelik ragyogással, az ágyútalpak bokorrá virágoznak, a vadlovak szelíden legelésznek, a katonák békésen majálisozó emberekké, heverésző és vidáman szórakozó társasággá képződnek. A bárányfelhőkkel bujócskát játszik a nap, s mikor erre ráun, lenyújtja sugarát a völgybe, hogy azon mint egy égig érő lajtorján felmehessen hozzá aki csak akar, hogy onnan szemlélhesse meg tündökletes birodalmát.
A Mezők Szerelmesei által látogatott kuckó közepén van egy asztal, rajta egy sakk-készlet uralkodik a figuráival. A benti meleg nem csak barátságot, hanem meghittséget is kölcsönöz az asztalhoz telepedő két játékosnak, s a bekukkantó kibicek, akik a köztük zajló bámulatos csatát nézik, még ők is meghökkennek néha egy-egy lépésen, vagy egy olyan bűvös szó jelentésén, amit csak a legközelebb álló ismerősök érthetnek. Lehetnének egy másik közösségi portálon, egy zenei vagy egy irodalmi oldalon, mindez nem számít. Csupán az, hogy ahol vannak ott jól érzik magukat egymás társaságában, ott feltöltődnek azzal a szeretettel amit egyikük a másikuk felé sugároz. Titokzatos kuckó ez, külön nyelvjárása van, és csak a bennfentesek ismerik. Ez a titkos nyelv teszi meghitté a kapcsolatukat, ülteti egyszerre egymással szembe és ugyanakkor egymás mellé is őket, ahol mindkét fél egyenrangú, s bármi legyen később a parti vége, azon mindketten csak nyernek. A Mezők Szerelmesei itt adnak egymásnak randevút, és amikor ezeken a mezőkön, ebben a virtuális szentélyben járnak, még ha csak egy gondolatnyi időre is de érzik hogy jobbá lesznek. Mert megérinti lelküket egy angyal, a láthatatlanul is csodákra képes szeretet angyala.  
Hamarosan eljön a gyertyagyújtás ideje, amit ki-ki vallásának illetve neveltetésének megfelelően ünnepel. Amit akár családi, akár baráti, vagy bármelyik közösségi oldalon az ismerősei körében is tölt el, azt kívánják innen a Mezők Szerelmesei hogy legyen mindenkinek mindig Békés, Áldott és Boldog Karácsonyi Ünnepe!  

                 

Kocahorgász

A kép az internetről származik

Valahányszor leül a szétnyitott székére a tó partján, legelőször is körbetekint. A kicsiny mesterséges tavat nem olyan régen fedezte föl, de egyből beleszerelmesedett, amióta egy kedves barátja figyelmébe ajánlotta. Ő most nincs itt, éli a mindennapi életét, de szinte naponta kapcsolatban vannak egymással. Most egyedül van, és néz. 
Előtte a víztükör olykor gyengéden fodrozódik, máskor ringatódzva lüktet, jelezve, hogy élet van a felszíne alatt. Néha szemébe villan a délutáni nap szikrája, amikor táncolni kezd egy-egy hullámon, meglovagolva azt. Itt megtalálta azt a békét, amelyre tudat alatt mindig is vágyott. Hallgatja a mögötte elterülő ritkás erdő fáinak lombsuhogását, s az ágak között rejtőzködő madarak fülbemászó énekét. Jó itt lenni. Nyugalom van, amelynek csöndjébe beleolvad, belehalkul aprócska nesz, rigófütty, szél simogató fuvallata, távoli harangszó. Horgászni jött, de nem igazán tudja, mit is akar valójában. Pecázni szeret ugyan, imádja a halakat is, de csak élve, és inkább arra kíváncsi, ahogyan egymással kergetődznek a mélyben, ameddig csak leláthat. Többnyire csupán lógatja a pálcáról a damilt, és a horog sem éles, mert nem bántani akarja az uszonyosokat, hanem megérteni. A botja sem horgászatra való, az előbb vágta le az egyik mogyoróbokor hajtását, erre a célra. Szák sem kell, mert minek. Nem gyilkolni jött, tehát fölösleges. S étlaján nem szerepel egyik sem, vegetáriánus ilyen téren. Az uszója egy elhullajtott toll, idefelé találta az ösvényen. Súlynak egy parányi kavicsot használ, amit egy befőttesgumival rögzít a gombostűből készült horog fölé. Áztatott, összegyúrt kenyérbél a csali, hamar szétfoszlik vízben, mint a rózsaszínű álmok a valóságban.     
Előző látogatásaikor már volt kapása, megmozdult néhányszor a pedző, tudatták vele a vizi élőlények, hogy látják, őket nem zavarja, s amíg jók a szándékai, élvezheti az újdonsült hobbiját. Ezért hát veszi a bátorságot, és pecázik. Mint a kocahorgász általában, csak úgy, jó dolgában, mert ráér. Bedobja hát a csalinak csúfolt valamit, megvárja, amíg a madártoll könnyedén elhelyezkedik a felszínen, s lelassul a mozgása. Addig is figyel. Pásztázni kezdi ezt a csodás képződményt, a tavat, amit valaki megálmodott, és akár egymaga, akár mások hathatós segítségével, de létrehozott, megalkotott. Sokféle halfajt telepítettek be, és él benne. Van ragadozó, mint a csuka, és zsákmányállat, mint a keszeg. Található még többféle ponty, harcsa, kárász, naphal, sügér. Neki mindegyik kedves. Csak nézi, ahogy lubickolnak otthonukban, gyönyörködik játékukban, amint bújócskáznak egymás elől, avagy lesben állnak. Örül, ha látja, amikor némelyik hal nagyot ugrik, és megmutatja pompás alakját. Olyankor élvezi, ahogy a mélyből előtörnek, hullámokat keltve magasra emelkednek, és a kecses ívet, amit leírnak, amikor nagyot csobbanva alámerülnek. Amelyiket észreveszi, azt keresi is, kutatja, hátha újabbnál újabb élményekben részesíti. Nem mindegyiket díjazza, csak azt, amit lát. Mindenre még neki sincs ideje, pedig ráérne, de akkor más teendőivel marad el. Ezért csak olykor-olykor fűz megjegyzést egynéhány csodához, próbálja leírni a leírhatatlant, azt a végtelen bámulatot, amit akkor érez. Nem mindig sikerül, de igyekszik. Megkisérli emlékezetébe vésni a tapasztaltakat, és azokat megosztani más horgászokkal. Szeretné bemutatni ezt a semmi máshoz nem fogható extázist, ezt a színes kavalkádot, amit egy tó, a benne élőkkel, a körülötte elterülő tájjal, a mindenséggel jelképez. Ezért hát figyel, mint mikor gyermekkorában először hívták játszani, és közben azért tanul is, hogy jobb horgász lehessen. Nézi a kezében tartott könnyű botocskát, onnan pillantása végigfut a lebegő úszóig, átsiklik felette, tovább vándorol a damilon, letekint a mélybe. 
A szabadon úszkáló lényeken percekig álmélkodik, káprázatos technikájukon még kicsit eltűnődik. Aztán összeszedi szedett-vedett tákolmányát, és elindul haza, hogy legközelebb is új, felejthetetlen emlékekkel gazdagodjon.  

Pofozkodó

A kép az internetről származik

 A pofon olyan egyszerű, mint maga a szó. Lehet adni és kapni, cserélni, váltani, igényelni és átutalni. Hasonlít a pénzhez, ki lehet vele fizetni másokat, de arra is fel kell készülni, hogy váratlanul elhalmozhatnak vele.
Az is tény, hogy az ÉLET a legnagyobb pofonosztó. Mindenféle előzetes kérés nélkül, változatosan kínálja arculcsapásait. Semmiféle tekintettel sincs korra, nemre, lakhelyre és felekezeti hovatartozásra. Minden különösebb kacifántot mellőzve, összes tekintélyét latba véve, boldog-boldogtalannak osztogatja szolgáltatásait. Akár kell, akár nem, bőkezűen ad, mint egy gondodat viselő atya. Rendelkezik a szükséges mennyiség létrehozásával, folyamatosan pótolja a már elajándékozottak újratermelését. Erősségét szabályozni tudja. Meglegyint, valósággal szándékosan melléüt, akár a májusi szellő, ekkor csak enyhe figyelmeztetést küld, szinte csak megdorgál. Úgyszólván összeráncolja a szemöldökeit. Ilyenkor jó, ha odapillantunk intelmeire, a későbbi egészségi állapotunk nagyban függ ettől a másodperctől kezdve. Aki hanyag és trehány, rá se bagózik, félvállról veszi ezt a finom célzást, az nagy bajba kerül. Utána már hiába veri a falba a fejét, késő. Úgy is meghatározhatjuk népies nyelven, hogy eső után köpönyeg. Ezért ajánlatos a dörgedelmeket komolyan venni, mert minden tréfa és átmenet nélkül kiutalja az újabbat.
Világosságot gyújt az arra fogékony elmében, hogy ott van, vigyáz rá, egyengeti pályafutását, és lekever egy aprócskát. Arcon simít, hogy belecseng a füled, és belesápadsz. Na, ez már kissé pontosabban eltalál! Ettől könnybelábad a szemed, azon nyomban elszáll a mosolygós kedved, mint a politikusok ígérete. Letörli ábrázatodról a kételkedésedet, hogy veled ilyen is megtörténhet. Ekkor érezhető, hogy súlya van a mondanivalójának. Jó lesz betartani az íratlan szabályokat, ha el akarod kerülni további intéseit. Akik tudnak olvasni a jelekből, és rátérnek az egyenes útra, szusszanásnyi lélegzethez jutnak. Az analfabéták megszívják. Szívhatják a fogukat, hogy miért nem gondoltak erre előbb? Rövid úton, könyörtelen szigorral hajtja be rajtuk azt az igényét, miszerint akár tetszik, akár nem, de akkor is megtanulják, mihez tartsák magukat. Csupán a miheztartás végett. Sorozatos csapásait az arra hajlamos egyének megértik, kegyelemért folyamodnak, és hezitálás nélkül beülnek az iskolapadba. Az eminensek elkerülhetik aktuális ajándékait, elsősorban az első sorba ülteti kegyeltjeit, hogy a hátul lapítók is láthassák, példaképül válasszák, példaképként tiszteljék őket. A jó diákokra rámosolyog, és széttárja karjait, mintegy kedélyesen veszi tudomásul tanulni vágyásukat. De akik el akarják bliccelni, nem szomjúhoznak a tudásra, azok megbuknak. Összecsapja vállmagasságban tenyereit, ha kell, ezt többször is nyomatékosan megismétli. Pedagógiai tapasztaltsága kézenfekvő, s erről rendszeres továbbképzéseket, szemináriumokat tart, korrepetálást is vállal. Addig súlykolja az évismétlőkbe a bizalmát, amíg végre észbekapnak, és buzgón nekilátnak kisilabizálni az első olvasókönyvüket.

A figyelmes apa olvas gyermekei gondolatában. Fejük fölé helyezi a pofonokkal telelapátolt bőség szaruját, a lemaradókat abban a szerencsében részesíti, hogy rájuk zúdítja kifogyhatatlan tartalmát. Magyarán szólva ösztökéli a gyorsabb előrehaladás érdekében. Minden érdemi érdeklődést magára von, és új köntösbe öltöztet. Egyszer-egyszer tart néhány perces szünetet, de ekkor is folyamatosan szemmel tartja a rétre kicsapott jószágait, mintegy állandó kontroll alá vonja az egész állományt. Érdekében áll összetartani a szétszéledő nyájat, az elbitangoló báránykákat egybeterelni, egy-egy jól irányzott suttogással a helyes ösvényre irányítani lépteiket. Ám vannak javíthatatlan, megátalkodott birkák is, a soha semmiből nem tanuló okostónik, ezeket nevelési módszereiről tájékoztatja, széles skálán mutatja be nekik abszolút uralkodó nézeteit. Úgy szájon kapja az eltévelyedetteket, a renitenskedőket, hogy belezsibbadnak még a gondolatába is. Türelmesen elmagyarázza nemtetszése okait, felvilágosítja abbéli törekvéseiről a rászorulókat, hogy nem hagyja elkallódni még a menthetetlenül taníthatatlan nebulókat sem.  Mert az ÉLET olyan igazságtalan, mint a gazdagok törvénye. A szegény papokat holtukig oktatja, abban a hitben ringatja őket, hogy majd egyszer prófétát csinál belőlük. Hihetetlen, de néha meg is teszi, alkot szenteket és mártírokat. Végig az orruknál fogva vezeti a kiválasztottakat, azaz kivétel nélkül mindannyiunkat. Aztán kajánul vigyorog hiszékenységünkön, mint egy pajkos manó, akit turpisságon kaptak. Olykor halogató taktikát választ, ezzel is ködösítve a róla kialakult képet, hogy ő a mindenható. Az időtlenül idétlen latolgató. Mérlegelésébe nem enged beleszólást, saját kezébe veszi az ügyek intézését, közhírré teszi azt a megmásíthatatlan, kőbe vésett törvényét, amit, szavahihetőségét bizonyítandó, nem enged átírni. Ezt beleégeti mindenkibe, mint egy billogot, megpecsételi azt a szándékát, hogy előle nem menekülhetsz, akárhol vagy, megtalál. Akkor belefúrja tekintetét a lelkedbe, és az éppen abban a pillanatban látottakat kénye-kedve szerint honorálja. Alkudozni fölösleges, vesékig lát, előbb-utóbb kiszúrja a hazudozót, és megfelelő ellátásban részesíti. Ilyen téren lelkifurdalása nincs, ám a tiedbe beleszól, és visszavonhatatlanul kételkedik igazmondásodban. Tudja, hogy igaza van, s erről semmi kétséget nem hagy.
Hidd el, szemét rajta tartja sorsodon egész halálodig, amikor is belefárad az állandó felügyelettel járó babusgatásába, és egy hatalmas frász kíséretében átsegít a túlvilágban tartózkodó testvéréhez, akit úgy hívnak ÖRÖKKÉVALÓSÁG. Örökös gondjaira bíz, majd egy utolsó lemondó sóhajjal utánad integet, és véglegesen elbúcsúzik.

Huszárvágás

A kép az internetről származik

Minden valószínűség szerint, az első huszárvágást még macedóniai Nagy Sándor ejtette, amikor egyetlen suhintással kettémetszette a gordiuszi csomót.
Ősapáink természetesen hírt kaptak erről a kivételesen egyszerű megoldásról, és azonnal magukévá tették. Az mellékes hogy kémeik útján, vagy esetleg már az akkor is fennálló kereskedelmi biznisz alapján értesültek. A lényeg az, hogy ismerték, és mint gondos szülőkhöz illik, leszármazottjaiknak megtanították. Az utódok pedig szófogadó gyermekek voltak. Az ősi tudást, amit később ösztönösen használtak portyázásaik során, finomították is. Legendás cselvetéseikbe, rohamaikba, mint alkotóelem beépült, a meghódított népek nagy-nagy bánatára. Persze az is előfordult, hogy ellenük vetették be ezt a példátlan gonosztettet. Ám nem szabad arról megfeledkezni, hogy Árpád véreibe sok olyan nemzet olvadt bele, amelynek tagjai a túlélés érdekében mindenre kaphatók voltak. Akár még az árulásra is, saját bőrük mentése érdekében. Ez még érthető is, csak fáj. Bizony, az igazság a legarcátlanabb képmutató, mert mindenkinek másképp hagyja magát láttatni. 
Például lópikulát mutat a hiszékeny emberszabásúnak, s a lovas felmenőkkel rendelkező egyén szemeit elhomályosítja. Azt a közönséges látszatot keltve, hogy a lópikula nem más, mint a négylábú veleszületett, természetes tartozéka, hangszere. Ezen pedig nem mindenki tud játszani, csak a kiválasztottak. Önkéntes alapon előfordult, hogy némely bátor úttörő megpróbálkozott vele ( lásd Cicciolina ), de ez elenyészően keveseknek sikerült. Aki nincs tisztában a használati útmutatóval, annak felmutatják, és egyetlen huszárvágással elintézik a méltatlankodását. Tárgyiasítva a dolgot, a parasztnak be kell érnie a fityisszel, és ebből kell műveltségre szert tennie. Az élet iskoláját lépcsőzetesen elvégző pór okul is belőle. Alkalomadtán viszonozza ezt a kedvességet, és beint az ajándékozónak, hogy szálljon le a magas lóról. Mert az igaz, hogy az ő hátán mászott fel, de a ló az övé, s nem örül annak, hogy foghegyről bánnak vele. Sőt annak örül a legkevésbé, hogy a hátramaradó lócitromokat neki kell megemésztenie. 
Eleink azért bölcsebben bántak alattvalóikkal. Tudták, hogy nélkülük zabba mennek a lovak, ezért lovászaikat nagyobb becsben tartották. Hagyták, hogy lecsutakolja a lovat, megfékezze az eszeveszett száguldásra hajlamos patást, mert ő ismerte a legjobban képességeit. Vele aludt az istállóban, ő etette-itatta, ő kúrálta ki nyavajáit, ő gondozta megszületése óta. S a rossz lovast tűrte ugyan egy ideig, de előbb-utóbb tett arról, hogy nemtetszését kinyílvánítsa. Akár azzal, hogy olyan lovat adott parancsolója alá, amiről az biztosan leesett, akárhogy is kapaszkodott a gyeplőbe. Vagy azzal, hogy egyszerűen fel sem szerszámozta azt a mént, ami még nem volt betörve. 
Az istállófiú, ha nyitva tartotta a szemét, sok mindent tanulhatott ebből. Többek között azt, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Nem lehet úgy feladatot követelni a lovásztól, hogy csak a kötelességeit dörgölik az orra alá, amit mellesleg magától is tud. Amint azt sem nézi jó szemmel, ha az ostorral a szemei közé cserdítenek. Pláne nem, ha ezt hétágú korbáccsal teszik, amelynek ágai a hozzá közelállók bőrén csattan. Mert az neki fáj a legjobban. A vehemensebb csikós rögtön elégtételt vesz sérelmeiért. Leakasztja övéről a karikást, és kiperdíti a vele méltatlanul bánó úrilovast. Úgy visszaüt, hogy maga is megbánja hirtelen haragját. De ne felejtsd el, mélyen tisztelt lovagló, hogy mindezt csakis végső elkeseredésében teszi, mert kenyeret várt, nem korbácsot.
A türelmesebbje először megpróbálja az okát megkeresni. Először is körülnéz, ki részesül abban a kegyben, hogy lovagolhat, és kinek kell ellapátolni a trágyát. Jó szeme van az ilyesmihez, hiszen kupecvér is csörgedezik ereiben. Látja, hogy ki eszik az általa nyereg alá készített húsból, és ki marad éhkoppon. S azt is látja, hogy a nyereg alatt puhára tört hústól ostorral verik el az étvágyát, s reménye sincs arra, hogy egy morzsájához hozzájusson. Tudja, hogy általa került a nyeregbe, s csupán a türelmén és a jóindulatán múlik, meddig marad ott. Mert ha nem jut hozzá a napi porcióhoz, ami ahhoz szükséges, hogy kötelességeit elvégezze, akkor ne csodálkozzon senki a hűtlenségén. 
Arra még világhódító Nagy Sándor sem gondolt, hogy huszárvágása ilyen történelmi jelentőségű lesz. Mert akkor lehet, hogy hagyja a fenébe az egészet, és inkább szekerestől, csomóstól, otthagy csapot-papot. Aztán toronyiránt hazamegy Macedóniába, ahelyett, hogy további csavargásokkal kergesse őrületbe híveit.

Alakváltó

A kép az internetről származik

Pirkadni kezd. A derengő félhomályban az újszülött  megmoccan. Valami áthatol a tudatán, talán egy első kakasszó ami felébreszti álmaiból és arra készteti, hogy kinyissa ártatlanul tiszta szemeit.
Hajnal hasad, a tárgyak körvonalai lassan teljesen kirajzolódnak. A csecsemő  felemeli szemhéját, és kíváncsian körbepislog. Felismeri tárt karokkal közeledő anyját, igen, ő az, erre lerúgja a takaróját, és addig kalimpál kézzel lábbal, amíg bölcsőjéből keblére emeli. Az anya mosolyogva érzékeli gyermeke táplálkozását. Arcában gyönyörködve, együtt hallgatják az ébredező madarak fülbemászó dallamát. Néha bekapcsolódik, rögtönzött melódiákat suttog, s a fák hálásan integetve vele susognak, úgy köszönik meg ezt a csodás ébresztőt. 
Megvirradt, a bébi eszik. Eleinte mohón kortyolja az emlőn át a tejet, a mézízű harmatcseppeket, de ahogy  szívja magába, éhsége egyre csillapodik, megerősödik, és felül. Szétnéz, pillantása végigfut édesanyja haján, lefelé végigpásztázza a homlokát, arcát, ruháját pajkosan megráncigálja, kibújik az ölelésből, lekéredzkedik. Mindketten négykézlábra ereszkednek, játszadozásba kezdenek. Újraismétlik ugyanazokat a mozdulatokat, amire mindig is emlékeztek, amióta megismerték egymást. Az anya nem szégyelli, hogy eközben szétnyílik a köntöse, s a gyermek kutakodó tanulni vágyása örömmel tölti el. Teljesen lemezteleníti magát, és hagyja, hogy fia felfedezhesse teste rejtett titkait.
Reggel lett, az óvodás korú gyermek fürkész tekintettel bámul anyja domborulataira, a völgyekre, az erdők közé vágott tisztásokra, a rétek virágaira, a keresztül-kasul folyó patakokra. Látja a teremtményeket is, a vizekben élőket ugyanúgy, mint a szárazföldi állatokat, s a felhők alatt repkedő bogarakat, szárnyasokat, mindent lát, és mindenkit észrevesz. Kicsit elidőzik a pillangók kergetődző táncán, belefeledkezik az óceánból kiemelkedő bálna kilövellő vízsugarába, ahogy ernyőt formálva aláhullik a hullámok lüktető fodraiba. Tetszik neki, ragyogóan ránevet az egész tájra. Ezalatt kijárja az óvodát, már nem gügyög, folyékonyan beszél, első hallásra megtanul minden mondókát. Kora délelőtt hamar iskolássá fejlődik, másodpercek töredéke alatt elsajátítja az összes nyelvet, az uzsonnát már saját költeményével köszöni meg. Aztán már ő maga tanítja varázslásra az anyján élősködőket, a rajta gyökeret vert fákra rügyeket, virágokat, leveleket fakaszt. Szeme sugaraival felszárítja a könnyeket, belőlük égi bárányokat formáz, és évődve bujócskázást imitál közöttük. Örömtáncát hatalmas figyelemmel közvetíti a halandók felé. Már fiatal festő, aki zongoraművész, világhírű illuzionista, zseniális mágus is egyben. Új mutatványokkal szórakoztatja közönségét, akik hálásan köszönik meg minden trükkjét, amit felfed előttük. A hosszú árnyékokból levág egy-egy darabot, a háta mögé dobja, és figyeli a hatást. A napraforgó rábízza magvait, és ő érlelni kezdi. Meghízlalja a gyümölcsöket, nektárral eteti a méheket, s eközben megkomolyodik, férfi lesz belőle. A legelő csordát kérődzésre elfekteti, a madarak is elpillednek fészkeiken, tojásaikat őrizve szunnyadoznak a tikkasztó melegben.
Delelőre jár. Ezt nem csak egy távoli harangszó jelzi, hanem a korgó gyomor is, ami ebédelésre ösztökéli a két lábon járókat is. A délceg, ereje teljében lévő égi vándor ennivaló után nyújtja tenyereit. Belemeríti egy tóba, vagy kristálytiszta forrásba, váltogat a tengerek között. Megszomjazott, hát iszik mindenből. Pillantását átfúrja a lombokon, az épületek ablakait álcázó vastag függönnyön keresztül is. Belelát az emberi lelkekbe és elkomorodik, összeráncolja szemöldökét. Végigvizslatja gondolataikat, beleolvas, aztán értelmezi őket, mint a nyitott történelemkönyv lapjain összálló mondatokat. Először megrémül a látottakon, majd emlékezetébe idézi a tegnap tapasztaltakat. Agyában peregni kezd egy film, és dühössé teszi a kockákon átsuhanó jelenetek látványa. Emberek háborúznak, ölik egymást, gyilkolják az állatokat, pusztítják a természetet, mély sebeket ejtenek saját anyjukon, aki az ő anyja is, aki testvére, gyermeke, legbecsesebb hozzátartozója is egyben. 
Hirtelen haragjában tombolni kezd, perzselő nyalábokat lövell alá. A felhőket összetereli, összepréseli, összeütögeti. A kipattanó szikrákból villámokat kovácsol, és lesújt. Örvénylő szélvihart kavar, az óceánokat háborgó fenevadakká változtatja, s azok kéjesen nyelik el a hajókat, átcsapnak a szigeteken, tarlót vágnak a szárazföld belsejébe, pusztító áradattal semmisítenek meg mindent, ami útjukba kerül. A hadúr vérengző bosszúval torol meg minden sérelmet, amit anyján elkövettek. Azután fejéhez kap, észhez tér, lecsillapodik. Hiszen saját véreit bántja, nem így akarta volna tudomásukra hozni hatalmas szeretetét imádottjai iránt. Ne bántsátok egymást emberek, ne ejtsetek végzetes sebeket anyátokon és testvéreiteken! 
Figyelmeztetését a gyarló, botor emberek nem fogják fel, továbbra is kergetik hiú ábrándjaikat, minden földi javat maguknak akarnak, és harácsolnak. Sosem értheti meg őket senki, még ő sem, s ez szomorú belenyugvással veszi tudomásul. Ilyenek, mert a tudás ilyené tette őket. Az anyagiak birtoklásáért folytatott küzdelem irígy, mohó, hazug, becstelen, kéjsóvár, minden nemtelen eszközt bevető gnómmá aljasította le vezéreiket. Előbb-utóbb ezért még életükkel fizetnek. Nézi, amint az emberek nagy része csak tűr, és némán, birka módra táplálja, kiváltságokkal halmozza el kizsákmányolóit. Még szemléli egy ideig ezt a felfoghatatlan együgyűséget, és elkezdi gyógyítgatni édesanyján a hegeket.
Ekkor már délutánba fordul az időkerék, s a meglett ezermester jótékony párával leplezi a magasabb hegycsúcsokat, ködöt bocsát az esőerdők egyre fogyatkozó kincseire. Erejét az anyja testének megújítására használja fel. Amíg új életek sarjadnak a földön, ő egyre öregebbé válik, és egyre nyugatabbra zarándokol. Az alkony közeledtével vénül, arcának tüze már nem éget, csak langyosan simogatóvá csendesül. Ahogy bandukol, vállait leejti, azok megereszkednek. 

Beesteledett. A mozdulatai egy megfáradt aggastyánéra emlékeztetnek. Mögötte hosszabbodnak az árnyak, egyre sötétebb lesz minden, miközben a földanya ölébe epekedik. Az látja ráncossá aszott gyermekét, és magához húzza. A töpörödött matuzsálem békésen engedi, hogy ágyába helyezze, éjszakára altatódalt dudolva álomba ringassa. Még egyszer a lecsukódó szempillák mögül felnéz, aztán egy utolsót szikrát lobbantva elszenderül. A szürkületben a szülőanya fázósan magára veszi csillagokkal teleszórt palástját, azzal betakargatja testét, alatta a madarak bóbiskolva csitulnak el. 
Az idő éjfélhez közelít. A sötétség köpenyén átsejlik a holdleány titokzatos fénye, aki gyertyáival mutat utat az éjjel vendégeinek. Halk neszek, csupán néhány kutyaugatás szakítja meg a nyugodtan alvók csönd szőtte álmodozásait.

Betyár

A kép az internetről származik

Ilyen szemtelen, megátalkodott, akasztófára-való gézengúz betyárt, mint őkelme, már rég a pokolra kellett volna száműzni, örökös sütögetésben részesíteni.
Mert ennek nem számít se ember, se isten, ez csak a saját kicsinyes érdekeit nézi, a másét meg semmibe veszi. Ez lelopja az égről a csillagot, kényére-kedvére válogat a kiszemelt áldozatai vagyonában, és kiforgatja őket belőle. Megkeseríti a szegény ártatlan, de gazdag képzelőerővel rendelkező honfitársai életét, eltulajdonítja véres verejtékkel megszerzett kincseiket, és gátlástalanul kihasználja jóhiszeműségüket. Magáévá teszi múltjukat, a jelenükből táplálkozik, és a jövőjüket fenyegeti. 
Ráadásul halad a korral, már nem lovon járja be a vidéket, mint a becsületes Sobri Jóska, hanem az internet világában kalózkodik büntetlenül. Megtanult szörfözni a hálón a gonosztevő lator, és minden lehetséges helyre bepofátlankodik. Képes elrabolni mások álmait és írásait, csemegézik belőlük, egynémely gondolatokat meg egyenesen úgy tálal, mint saját ötleteit. Példátlanul alávaló az ilyen magatartás. Ezt még keservesen meg fogja keserülni, amint kézre kerül.
Az ilyet üldözni kell. Még az írmagját is hetediziglen el kell  törölni, nehogy felüsse fejét a szokás, és elterjedjen a rebbellió. Az ilyennek a kínpadon a helye, és középkori eszközök széles igénybevételével vallomásra kell bírni. Azonnal rögtönítélő bíróság elé citálni, életfogytig kenyérre és vízre ítélni, hogy örökre elmenjen a kedve az efféléktől. Vissza kell állítani a halálos ítéleteket, hogy példát statuáljunk, és eszébe se jusson bárkinek is követni gaztetteit. Az ilyet kerékbe kell törni, négyfelé vágni, karóba húzni, vérpadra kötözve fejét venni, lábbal felakasztani, hogy minél tovább szenvedjen. Még akkor sem kapott minden cselekedetéért méltó büntetést, hálát adhat a sorsnak, ha ennyivel megússza. 
Honnan veszi a bátorságot ez a nemtelen pernahajder, hogy turkáljon a közösben, és elemeljen innen-onnan neki tetsző dolgokat? He? Tán vírtusból? Vagy a zsigereiben tenyésző vakmerőségét merészeli ilyen pofátlanul tudomásunkra hozni? Netán annyira buta, hogy azt hiszi, sosem kapják el? Nem ismeri a médiatörvényt? CCC!!! Méghogy nem ismeri! Az az ő baja. Bújta volna először a könyvtárt, ahelyett, hogy itt szabadon garázdálkodik. Akkor tudná, hogy mások ötleteit lenyúlni nem tisztességes, még ha nem is fedezik fel mindig írásaiban azokat. Az mindegy, kitől származnak, az eredetüket könnyen vissza lehet nyomozni, és ezért még százszorosan meg fog lakolni. 
Ötletem is lenne rá, hogyan. Például egyszerűen le kell vágni az ujjait, füleibe ólmot önteni, nyelvét tőből kimetszeni, szemeit kitolni, mert csak így lehet vele igazából kitolni. Örök gályarabságra ítéltetni, elzárni előle minden információt, hogy még a közelébe se juthasson bárminek is. Ólombányába vele, és a felszínre vezető lejáratot lebetonozni. Kitenni egy lakatlan szigetre, lehetőleg kopárra, és alig nagyobbra, mint egy fél négyzetméter. A cápák közé vetni, haleledellé változtatni. Száműzni az Északi-sark leghidegebb tájára, meztelenül. Bőven tudnék még hasonló jókívánságokat a részére, hogy egy életre megemlegesse azt a pillanatot, amikor először lélegzethez jutott. De inkább nem teszem, csak imádkozom.
Fohászkodom a média-törvény alkotóihoz. Arra kérem őket, szavazzák meg a cenzúra intézményét, hogy az efféle, minden hájjal megkent, tolvaj, rabló, hazudozó betyárt el lehessen kapni. Aztán a stratáriális bíróság által elítélni, majd ott rögvest, a törvény oltárán azon nyomban, mindenki szeme láttára feláldozni. Ámen.  

Pogány

A kép az internetről származik

Ilyen istentelenül makacs embert, mint ez a pogány, még nem hordott a hátán a föld. Nem ismer se istent, se embert, valóságos istencsapása, szégyene a kétlábon járó fajnak, az emberiségnek.
Már az is égbekiáltó gonosztett a részéről, hogy egyáltalán létezik. S ha ennek még hangot is ad, az már vetekszik a legsúlyosabb vétekkel. Nem elég, hogy nincs megkeresztelve (isten bocsássa meg neki büneit), hanem alávaló módon még dicsekszik is vele a pokolravaló. Konokságára jellemző, hogy egyetlen világvallásnak sem tagja, vagy támogatója, és megtéríteni sem hagyja magát az átokfajzat. Olyan, mint a kaméleon, beleolvad a környezetébe, és kajánul vigyorog azokon az elvetélt kisérleteken, amelyekkel valamelyik egyház kebelébe akarják vonni. 
Ekkora pimaszságot nem lehet büntetlenül hagyni. Előbb-utóbb úgy fog járni, mint az a bizonyos korsó, a kútnál. De hát falra hányt borsó az összes jóhiszemű figyelmeztetés, amiben eddig részesült. Ennek semmi sem számít. Sem a szép szó, sem a fenyegetés, semmi. A legkézenfekvőbb magyarázatoktól, a tényekkel alátámasztott, ezeréves bizonyítékoknak sem hisz, mereven elzárkózik a gondolatától is, hogy egyáltalán vannak effélék. Szánnivalóan ostoba és az elvakultságig önfejű. Próbálta őt már meggyőzni mindenféle felekezet felkent papja és fogadatlan prókátora, egyik fülén be, a másikon ki. 
Szentséges Szűzanyám, hogy miket nem gondol?! Azt hiszi a birka, hogy olyan, mint Isten, az nincs is, az csak egy fogalom, egy megfoghatatlan valami, egy szellemlény. De majd jajgathat a legmélyebb pokol kénköves tüzén sütögetve! Ott majd megvilágosodhat a szellemi toprongy, hogy Isten nem vér bottal. S bottal ütheti a nyomát annak a lehetőségnek, ami megszabadítaná a gonosztól. Akkor már késő bánat, ebgondolat. 
Az ehhez hasonló emberszabású képződményt írtani kellene, mint a gyomot. Még írmagja se maradjon, aztán felhinteni sóval azt a helyet is, ahol megfordult. Eltörölni a lába nyomát, és kizárni azt az eshetőséget, hogy követőre találjon. Mert az ilyen nem méltó arra, hogy emberszámba vegyék. Azt ki kell érdemelni, ez a hozzáállás pedig nem egyeztethető össze a máig kőbe vésett, írott és íratlan szabályokkal. Egyszerűen száműzni kell  egy lakatlan szigetre, hogy elmélkedjen a világ teremtésén. 
Majd ott aztán megtudja, hol lakik az a Magasságos Mindenható! Akkor már verheti a fejét a falba, úgy sem fog találni, hiába keresi! Fohászkodhat a megváltójához, ami nincs! Ott könyöröghet az erdő, a nap, a szél, a fa és fű, a virágok vagy vadak isteneihez, imádkozhat bármilyen elkorcsosult lényhez, nem fog meghallgattatásra találni! De meg is érdemli az ilyen! Beállhatott volna a sorba, felvehetett volna akármilyen keresztyén vallást. Azután eljárhatott volna az istentiszteletekre, akkor talán még lenne esélye a könyörületre. Ám így, hogy még a gyónás szentségét sem ismeri el, mert azt is példátlan szemtelenséggel elutasítja, ne csodálkozzon a végeredményen. Hiába nem bánt senkit és semmit, csak néma szemlélője az eseményeknek, ez még nem menti fel a csökönyös és barbár, lusta, semmirekellő, példátlan tudatlansága alól. 
Mondhatja azt akárkinek, hogy ő többistenhívő, ez nem mentség. Olyan nincs, az nem létezhet, hogy valaki is azt higgye, mindennek van istene és semminek sincs. Hogy magában a mindenségben higgyen, azaz önmagában, a saját erkölcsi tanaiban. A lelkiismeretében. Ami azt az őrültséget sugallja neki, hogy gondolatai egyáltalán nem bántóak, csak egyedülállóak. Miszerint elismeri a vallásszabadságot, de ragaszkodik a saját szabadságához, ami az elterjedt, és elterjesztett tézisekkel teljesen összeférhetetlen, ellentétes. Urambocsá', úgy véli, engedtessék meg neki az, hogy ne legyen vallásos. 
Ja, hogy tiszteletben tartja a hagyományokat, és neki is ugyanolyan ünnep a karácsony és a húsvét, mint akárki másnak? Na és! Azért még nem kellene ki is nyilvánítani ezt az idióta hozzáállást. Még hogy neki olyan az egyik nap, mint a másik! Hallatlan! Gyalázatos ez a viselkedés és felfogás, ami feketén-fehéren megmutatja, ki is ő valójában. Együgyűségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy számára minden egyes nap karácsony és húsvét, és valamennyi ünnep, amit szerettei körében tölthet. Micsoda álszent egy alak, egy hazug köpönyegforgató!
Vakmerőségében odáig elmegy, hogy mindenki éljen a saját meggyőződése szerint, ami az emberi és társadalmi normával összeegyeztethető. Aki akar higgyen, de ne próbálja meg befolyásolni. Visszataszító az az önhittség és pökhendiség, amiért ez őt ez nem zavarja, sőt örül annak, ha ebben bárki megtalálja lelki nyugalmát és boldogságát. Ezt a megátalkodott nézetet egyszer még keserűen meg fogja bánni, amikor nem nyer bebocsáttatást a Mennyek Országába. Mert oda csak a jók, az igazhitűek, az istenfélők juthatnak be, és ülhetnek a Teremtő lábainál. 
Ő meg majd bolyonghat a lét és nemlét határán mint egy szellem, és várhatja azt, ami minden halandó számára biztosítva van, a bűnbocsánatot, és a feltámadást. De arról tegyen le, mert abból nem eszik, és  kóborolhat a peremvidéken a se kinn, se benn tudatával, egyedül és végeláthatatlan időkön át. Mert mindörökké javíthatatlan, egy pogány.  

Szabotőr

A kép az internetről származik

 - Következőőő! ... Következő! ... Mozdulj már meg tetü!!! ... Nem veszed észre, hogy csak rád várunk...?!
 - Ne légy vele türelmetlen Drágám, tudod milyen érzékeny...
 - És én? Az én érzékenységem már nem számít?!
 - Dehogynem! De tudod milyen, ha megmakacsolja magát...
 - Jóhogynemmá' könyörögjek neki, hogy megmoccanjon!!!
 - Pedig azt kell tenned, ha valamit el akarsz érni nála...
 - Még mit nem!!! ...Azt lesheti!!!
 - Hááát, te tudod... Mindenesetre én szóltam!
 - Ilyen lusta disznót én még nem láttam!
 - De láttál... csak nem szívesen emlékezel rá...
 - Mindjárt megüt a guta!
 - Csillapodj, adj még neki egy kis időt...
 - Ééén??? ...Időőőt?!
 - Igen szívem, te! Csak ne izgasd fel magad, árt az egészségednek!
 - Júhhuúhuuújj, még hogy ne izgassam fel magam!!! Mondj még ilyeneket, és akkor tényleg felrobbanok!!!
 - Csak semmi pánik...
 - Semmi pááánik?! ...Hol a gyógyszerem???
 - Elfelejtetted kiváltani...pedig tegnap is figyelmeztettelek rá...
 - Szóval szenilis vagyok!
 - Nem azt mondtam, légy szíves ne forgasd ki a szavaimat...
 - De amikor a füle botját sem mozgatja!
 - Talán csak fáradt...
 - Eeez??? ... Fáááradt?! ... Napok óta csak henyél, még hogy fáradt!!!
 - Attól nem lesz jobb, ha ordítozol vele... akkor csak még csökönyösebbé válik...
 - Nagyszerű, már szamár is vagyok! Tudsz még ilyeneket?
 - Tudod hogy nem úgy értettem! De minél dühösebbé válsz, ő annál jobban megsértődik...
 - Elképesztő!!! Még neki áll feljebb!
 - Hááát, ezt azért nem mondhatnám...
 - Köszönöm a biztatást!
 - Ne légy már ilyen mimóza... nyugodj meg, majd csak meggondolja magát, és felkerekedik...
 - Felkeeereeekeeediiik... remek!!!
 - Most már rám haragszol??? 
 - Dehogy!!! De olyan, mintha lóval imádkoznék... már teljesen tanácstalan vagyok...
 - Ne keseredj el, előbb-utóbb majdcsak ráun ha látja, hogy nem foglalkozol vele...
 - De amikor olyan hervasztó látvány!
 - Csakugyan le vagy lombozódva kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy végképp lemondhatsz róla...
 - Még vigasztalsz is, pazar!!!
 - Már megint velem kötözködsz... ahelyett, hogy megpróbálnál vele egyezségre jutni...
 - Ezzel a szabotőrrel??? Ez minden tervemet dugába dönti, ez aláássa a tekintélyemet!!!
 - Talán ha szépen beszélnél vele... esetleg magáznád...
 - Micsodaaa ...?! Ezt a senkiházit?!
 - Ha kicsúfolod, attól csak rosszabb lesz...
 - Miért, tán nem az???
 - Persze hogy nem, hiszen annyiszor okozott már örömöt neked...
 - Csak nekem??? És neked?
 - Nekem is, most már jobb? Csak légy vele elnézőbb...
 - Hááát, ahogy most elnézem, nem igazán tudom hova tenni őméltóságát!!!
 - Gúnyold csak, és akkor még dacosabb lesz...
 - De ez az én estém is! Adjak be hozzá kérvényt, hogy méltóztassék tenni a dolgát???
 - Nem ártana... mert ha csak állandóan ócsárolod, juszt is ellenáll...
 - De ne álljon!!! Azaz álljon, és teljesítse azt, amire hivatott! 
 - S gondolod, hogy akkor már minden meg van oldva?
 - Persze! Amint látom, hogy végre méltóztatik kedvünkre tenni, rögtön fátylat borítok viselt dolgaira... Akkor már kézenfekvő, hogy hamarosan elérem a célomat...
 - Célunkat drágám, a mi célunkat...
 - Én is úgy gondoltam, hiszen közös a vágyunk. Csak éppen bosszantó, hogy egy ilyen pitiáner semmiség akadályoz meg benne!
 - Ne nevezd pitiánernek... és semmiségnek se... különben úgy keresztbe tesz nekünk, hogy az csak na!
 - Miért mi ő...??? Talán az Atyaúristen?!
 - Hááát, hallottam már, aki annak nevezte...
 - Az csak legenda! Amióta csak ismerem, mindig a feje után megy!!! 
 - Nézd a jó oldalát is...
 - Ennek jó oldalaaa??? Ezt akárhonnan nézem, csak azt demonstrálja, hogy ő a főnök!!!
 - Hiszen az is!
 - De nem az!!! Ha hagyjuk magunkra kapni, ezután már mindig ő fog dirigálni nekünk! Olyan színben tünteti fel magát, mintha parancsolhatna!!!
 - Már megint kezdesz aggasztó lenni...
 - Persze hogy aggódom, amikor nem lehet vele ötről a hatra jutni!
 - Ne csüggedj, lehet neki más gondja is...
 - Köszönöm szépen!!!
 - Tudhatnád már, ha csak lógatod az orrod, vérszemet kap, és átveszi feletted a hatalmat...
 - De ez már több a soknál! Ez egy terrorista!
 - Ááá, csak próbálkozik anarchiát okozni a fejedben...
 - De én ezt a káoszt nem hagyhatom szó nélkül!!! 
 - Nem mondtam, hogy tétlenül nézd, keressünk együtt valamiféle kiutat... 
 - De ez már megbocsáthatatlan amit művel velem! Idegileg tönkretesz, másra sem tudok asszociálni, minthogy már soha többé nem lesz ilyen alkalom!!!
 - Te sem vagy már mai gyerek, beláthatod...
 - Én belátó vagyok, de ne hozzon ilyen kétségbeejtő helyzetbe!!! Kikérem magamnak ezt a kilátástalanságot!
 - Figyelj rám, és hallgass az ösztöneidre...
 - Azok azt súgják, hogy már késő! Erről a menetről is úgy lemaradok, mint a múltkor!
 - Ne add fel a reményt... ismered a szlogent, a lenyugvó napnak is van ereje...
 - Na, helyben vagyunk! Most aztán végképp lehúzhatom a rolót! 
 - Az még azért kissé odébb van... Van egy ötletem! Kérdezzük meg a többieket, hátha van köztük olyan, aki hasonló cipőben jár...
 - Még csak az kéne! Hogy aztán kitárgyaljanak, és a hátam mögött röhögjenek! Már szinte látom a gúnyos mosolyt az ábrázatukon! Nézzétek a vén pojácát, most aztán megkapta...! 
 - Ááá, nem mindenki olyan magánakvaló, mint te...
 - Ezt hogy értsem?!
 - Nem hinném, hogy örülnének a más kárának...
 - Te nem ismered őket, alig várják, hogy kajánul vigyoroghassanak a vergődésemen!
 - Hidd el, tudom mit beszélek... ki ne tapasztalta volna már, hogy több nap mint kolbász...
 - Asszony, most nem erről van szó!
 - Dehogynem, úgy ismerünk benneteket, mint a tenyerünket... Elég rátok vetni egy pillantást, és már tudjuk hány pénzt értek...
 - Kösz a megerősítést! Eddig csak gyanítottam, de most már biztos vagyok benne, nekem befellegzett!!!
 - Nem olyan nagy tragédia, ha ma sem sikerül...
 - Ccc, még hogy nem tragédia! Igenis az, ez egy példátlan katasztrófa! Valóságos merénylet, amivel belerondít a legmeghittebb, intim pillanataimba ez a... ez a...
 - Csss, ki ne mondd, mások is meghallhatják... viselkedj kérlek...
 - De amikor már olyan közel jártam a csúcshoz! Már csak az I-re kellett volna feltenni a pontot, erre ő rámtör, és elragadja tőlem a legszebb élmény átélését!!!
 - Tőlünk Drágám, tőlünk...
 - Rendben, akkor tőlünk. De azért az mégsem járja, hogy csak úgy, ukmukkfukk összeesküvést sző ellenem, és figyelmeztetés nélkül végre is hajtja! Ez gyalázat az emberiség ellen is!!!
 - Mi lenne, ha holnap reggelre halasztanánk? Talán friss erővel másképp állsz hozzá...
 - Az már nem ugyanaz!!! Most volt rá a legjobb alkalom, minden körülmény nekem kedvezett, és úgy éreztem, abban a pillanatban az ihlet járja át az egész testemet! Erre csak úgy a semmiből jön, és keresztülhúzza a számításaimat! 
 - Na és, mással is előfordult már...nem kellene egy pszichiáter? 
 - Megőrültél??? Hogy átmossa az agyam?!
 - Nem mossa át... csak rávilágít olyan dolgokra, amit eddig figyelmen kívül hagytál... például a korod miatt sem kellene annyit aggódnod... vagy a reflexeid miatt... esetleg az időjárás a ludas...
 - Na, már csak ez hiányzott!!! Mondd Drágám, te most nekem szurkolsz, vagy neki???
 - Természetesen neked, csak nem értem, miért kell ebből akkora ügyet csinálni...
 - Mert attól félek, nekem végleg bealkonyult!!! És ha holnap sem sikerül??? Meddig próbálkozzak még??? 
 - Amíg csak érzel magadban egy fikarcnyi tettrekészséget... akarat kérdése az egész... nem kell mindjárt a falra mászni, ha elsőre nem jön össze...
 - De már nem az első eset! S félő, hogy egyre kevesebb sanszom lesz örömet szerezni neked!
 - Hiszen már megszámlálhatatlanul szereztél... vagy már nem emlékszel? 
 - De, csak ez valami olyan érzés, amit nem lehet csak úgy, akármikor előráncigálni az ágy alól! Szerettelek volna egy olyan mámorban részesíteni, amit még nem látott a világ!
 - Ne túlozz, nem vagy te varázsló...
 - Sosem mondtam hogy az vagyok, de mindegy... ennek ma már vége, majd holnap újra kijövünk és nekilátunk, rendben?
 - Ahogy gondolod szívem...
Szedjük össze magunkat, hoznád az ecseteket? Én viszem az állványt, megvacsorázunk, és lefekszünk... milyen kár, hogy nem tudtalak megajándékozni egy naplemente kompozícióval, fene vigye ezt a sötét, egybefüggő felleget!
 - Ne szidd, mert szabotálni fog holnap is, és akkor tényleg nem lesz következőőő...