| A kép az internetről származik |
Hé!, a Múmia két öszvér közé emelt lakódobozában üldögél, és elégedetten gyönyörködik a romantikus táj kies szépségében. A kopár ösvény mellékét tarkító csenevész bokrok látványán kívül még az is kedélyessé teszi, ahogy a köveket kerülgetve botladoznak a porkolábjai.
Különösen egy sánta pribék azon igyekezetén nevetgél jókat, aki minden erejét latba veti hogy lépést tudjon tartani egy előtte haladó benga kacsázó járásával, de a koporsóját szállító jószág kötőféke minduntalan hátrarántja a karját, persze ilyenkor az ellenkező lába felemelkedik, és fenyegető közelségbe kerül az elől imbolygó széles üleppel. Aminek a tulajdonosa erről mit sem sejt, mert tőle nem messze egy dünnyögő ütődött köti le a figyelmét. A hibbant fogoly valami idegen hangzású és furcsa dallamú népdalt dúdol, és az benne a legfurább, hogy a zakkant szinte minden sorát más és más hangmagasságban és ritmussal kezdi meg, s alig duruzsol el valamennyit belőle, amikor csak hirtelen megszakítja. Mindenesetre ennyi idiótát már régen terelt össze egy csoportba, és a lelke mélyén határozottan meg van győződve arról, hogy ebből még biztosan lesz valami kalamajka. Időnként, úgy negyedóránként, még hátra is pök háromszor a bal válla fölött, s ilyenkor a háta mögött leszegett fejjel bicegő, köpcös haramia megtörli a homlokát, és magában motyog.
Aki egyszer-egyszer még oldalra is nyújtja a kézfejét mintha csapadékot ellenőrizne, majd bambán felpillant a szikrázó eget kémlelve, ám azon egy fia felhőt se lehet látni, mégis rendszeresen esik fentről valami. Rejtélyes ez az egész, ő már soha a büdös életben nem fogja megérteni ezt az átkozottan szélsőséges időjárást. És dühösen rángatja a vezetőszíjánál fogva a jószágát, ezzel a csökönyös állattal is jól kibabráltak vele... amíg egyszer erre az idegesítő rángatásra az öszvér rá nem un, és meg nem makacsolja magát, hogy a mellső patáival a levegőben kalimpálva a hátulsó lábaira ágaskodjon. Még a köves talajra érkeztekor is röhögve nyerít, ahogy a kis mérges gnóm fenékbe billenti a melákot, mire az a nagydarab eszelős egy pillanatra megmerevedik, mindössze csak azért, hogy legyen ideje ezen a függelemsértésen meglepődni. Aztán merevre fagyott hüledezéssel az arcán visszafordul az ösztövér kísérője felé, viszont a kérdőjelbe rándult szemöldöke nem igazán bizalomgerjesztő gondolatokról árulkodik vele kapcsolatban. A kis hazudozós kétségbeesetten mutogat az öszvérére hogy az a hibás, ő olyan ártatlan mint a ma született bérgyilkos, tulajdonképpen úgy is néz ki mert nincs is itt, ő nem is létezik mert nem is idevaló, és ezután elmegy hittérítőnek vagy adománygyűjtőnek a vöröskereszt kötelékébe. Mindazok a lókötők akik ezt a jelenetet az elejétől a végéig élvezhették, harsány otrombasággal röhögnek, s velük mulat Hé!, a Múmia is, mert tudja hogy a babonás lakli számára ő tabu, olyan akár az isten, vagyis érinthetetlen.
Erre tegnap jött rá a pokolravaló, amikor nyugodt álmából arra riadt fel hogy az ágya megmozdul és felemelkedik, és a meleg vacka üres részébe kintről beszűrődő hangok és nyögések áramlanak. Mivel ezt az illetlen ébresztést nem igazán respektálja, mert ahhoz van szokva hogy élelemosztáskor valaki kívülről belerúg a fejénél a deszkába - aki mellesleg többnyire Zulian de ebbe most ne menjünk bele -, elfordítja a belső kallantyút, felül és körbetekint. Körülbelül úgy lehetne érzékeltetni ahogy ilyenkor kitárja, ugyanakkor oldalra is löki a zsanéros csapófedelet amely alatt lapul, mint amikor egy dedós gyermek nyugtalan álmában lerúgja magáról a takaróját, és riadtságát csak a kíváncsisága palástolja amikor félig éber állapotában körbepislog. Ettől azért kissé lényegesen eltérőbb a Múmia látványa, ami leginkább egy behemót ábrázatán tükröződik, amikor farkasszemet néznek és tekintetük összefonódik. A vakmerőségéről hírhedt akasztófáravaló arca fehérre sápad, sok csetepaté hegeivel vörösre foltozott vonásain valami olyan ijesztő félelem döbbenete uralkodik, ami az egyébként mongoloid szemeibe kiterjeszti a hatalmát, azt diónyira dagasztja, és amelyből süt a lelkébe mélyedő és az azt marcangoló irtózata. Ilyen tetszhalottat még nem látott amelynek a körbebugyolált fejéből szinte csak a villogó szeme látszik, efféle testet öltő démonoktól akkor is kirázza a hideg, ha valamelyik pimasz beosztottja bárhol csak meg is említi.
Pedig tudják a fattyúk hogy nem babonás még ha annak is vélik, csupán a megmagyarázhatatlan jelenségek ártó szándékait próbálja kiküszöbölni. Hiszen ő azon kevés kulturált rabló közé tartozik, aki minden zsákmányolt képeslapot átnyálaz, csak az alatta lévő ákombákomokat nem érti. De ez fölösleges is egy ilyen művészi tehetséggel megáldott egyénnek, amit különben már számtalanszor kinyilvánított a tábori javasasszony, aki heti rendszerességgel kártyát vet neki és a tenyeréből is jósol. Úgyhogy amelyik hullajelölt gúnyolni merészeli ezért, általában elküldi latrinát ásni vagy a málhás-állatokat csutakolni, hogy leszokjon az ilyesmiről amikor ő jelen van. Szellemek márpedig nincsenek, hiába is huhognak a baglyok indokolatlanul, hogy bebizonyítsák neki az ellenkezőjét. Felvilágosultságát mi sem jelzi jobban, hogy ő bizony meg nem fogná a legfelső gombját ha kéményseprőt látna, ami valljuk be már csak azért is hihető, mivel errefelé nem túl gyakori ez a foglalkozás. Olyannyira nem, hogy még egyetlen egyet sem ismert meg a helyi lakosság köréből, pedig eléggé jól eltájékozódik ezen az istenverte környéken. Még az emberei is meghökkennek a koporsóból előbukkanó rémség láttán, akinek biztos azért van kapcaszerű rongyokkal betekerve a feje, mert leprás. Nyomban hátrább is húzódik velük együtt a közeléből, és inkább hagyja az időközben szabaddá tett néhány serpa szakértelmét érvényesülni. Azok be is emelik a leejtett ládát két öszvér közé, és mindkét oldalát egy-egy hosszanti rúdhoz erősítik, ezáltal úgy néz ki az egész mint egy szárazföldi és nyolclábú katamarán. Aminek a végében egy olyan zombi ücsörög aki bizonyára éhes, mert valahonnan elővesz egy darab cipót meg egy jókora vöröshagymát egy vastag kolbászfélével, és halálos nyugalommal falatozásba kezd.
Most azonban gúnyosan röhög az osztagparancsnokon, még a térdeit is csapkodja a jó kedvében a túlvilágról visszajáró rém. A nagydarab altiszt hiába nem néz oda de akkor is érzékeli, ám úgy tesz mint aki észre sem veszi, hanem azzal van elfoglalva hogy a tiszteletlenségéért mentegetődző apródját rendreutasítsa. Magához rendeli egy kézmozdulattal, és kegyetlenül az ódzkodva elébe oldalgó briganti szeme közé fúrja a saját tekintetét. Ennek nem sokáig lehet ellenállni, a gnóm lehorgasztja a fejét, arca két oldaláról gyöngyözően gurul le az izzadsága, vállait behúzva várja a büntetését. Ekkorára már egész népes társaság gyűlt köréjük, a karaván közepe megtorpan és megáll, és az összesereglett közönség tudatlan részét a jól informáltak világosítják fel, ami valószínűleg sikerrel jár, mert imitt-amott felharsan egy-két fülsértő kacaj. Ami később feszült várakozássá csitul, és valamennyi érdekelt kíváncsian bámul középre, hogy a megtorlásról nehogy egy pillanatra is lemaradjon. Ekkor már a jakok bőgése sem töri meg a csöndet, még Puma sem nyivákol táplálék után a muzsik ölében, mindannyian szemtanúi szeretnének lenni a retorziónak. Az nem is várat magára sokáig, a köpcös felordít, aztán összegörnyedve tapogatja a sípcsontját, amelybe egy hatalmas rúgást kapott. Végül is egész jól jött ki belőle, mert most mindkét lábára egyformán sántít ahogy visszavánszorog a kijelölt helyére, bár kissé bántja a társai hahotázása, meg az öszvére csúfolódó nyelvnyújtogatása. Dr. Gyökben felébred a hivatástudat, átfurakodik az oszladozó tömegen, amit ő maga is megpróbál szétszéleszteni...
- Nincs itt semmi látnivaló kérem, engedjenek oda a páciensemhez, úgy gondolom sürgős ellátásra van szüksége. -
Azzal odasiet a sérült mellé, és a közelükben tehénkedő egyik kőtömbre leteszi a táskáját, majd matatni kezd benne és kisvártatva előhúz egy heringet. Egy ideig tűnődve szemügyre veszi, párszor még meg is vonogatja a vállát, mintha fogalma se lenne arról hogy került az orvosi kellékei közé a penészesre zöldült élelem. Visszateszi, és előkap egy könyvet. Azt középtájt felüti, de mivel hiányzik belőle a periódusos rendszer, visszalapoz benne. Egészen addig ahol az egyenes vonalú egyenletes mozgást taglalják roppant érdekfeszítően benne, sőt, az egyik képleten még kicsit el is mereng, majd arra rábólint. Azután a könyv helyett a kezébe varázsol egy csontfűrészt. Így felszerelkezve a delikvens felé fordul, aki sziszegve tapogatja a lábát, és csak akkor néz fel, amikor két bakancsba gyűrt sötét nadrágszár kerül a látóterébe. Azokon felszalad a pillantása a doki kezére, onnan az arcára, aztán sajnálkozva széttárja a kezét hogy nála nincs kovakő, kérjen mástól. Adna ő szívesen, de ha egyszer nincs akkor nincs, mert amúgy ha úgy vesszük, összességében véve aránylag segítőkész. Ezt a doki úgy értelmezi, hogy felőle csináljon amit akar, ezért lehajol hogy közelebbről megvizsgálja a sebesülés mértékét. Már éppen meg akarja nyomkodni a pórul járt testrészt, ám furcsán tartott keze és főleg az abban tartott fűrész gyanút kelt a tulajdonosban. Abban nem lehetünk biztosak hogy ismeri a dinamikus mozgás alapvető feltételeit, ám a fizikai törvények újragondolását nem ártana napirendre venni. Ugyanis az állapotához képest és helyből olyan fürgén ugrott a levegőbe, hogy egy kutatólaboratórium teljes személyzete évekig elemezhetné a mozgását. Az önjáró katamaránról felröhög egy leprás, mire mindketten odakapják a fejüket, hogy vajon mi lehet ebben annyira mulatságos.
- Kikérem magamnak ezt a lekezelő hangot! Múmia úr, ön csak azzal törődjön, hogy betartsa az utasításaimat, ellenkező esetben ki fogom zárni a klientúrámból! A szakmai fogások alkalmazását pedig bízza rám, és többé ne vonja kétségbe a hozzáértésemet, és ne kontárkodjon bele a praxisomba!
- Felőlem meg is operálhatja, csak nem hinném hogy a bicebóca díjazná az ötletet!
- Eh, nem állok le én olyanokkal vitázni, akiknek több közük van a kaszinókhoz mint az orvostudományhoz!
- Ezt meg kitől hallotta? Én nem beszéltem róla senkinek!
- Az mellékes, az a lényeg hogy bankot már robbantott!
- Na és, tán irigyli?
- Nem!
- Akkor meg mit forszírozza az előéletem? Különben sem tudták rám verni egyiket sem, mert elrejtettem a maradék dinamitrudakat. Úgyhogy csak ne üsse bele az orrát ha megkérhetem!
- Maga klinikai eset!
- Mondjon még ilyeneket kuruzslócskám, és akkor maga meg határeset lesz!
- Miféle határeset?
- Az olyan határ, ami az élők és a holtak közt van, amolyan félholt állapotban! Nekem elhiheti, többször is elküldtem már odáig azokat, akik túl kíváncsiak voltak. Akárcsak ön, maga kísérletezgető sarlatán!
- Szóval így állunk Múmia úr??? Ön idegbeteg, kezeltetnie kellene magát, de tőlem aztán meg is tébolyodhat, én ezennel mosom kezeimet és önnel végérvényesen befejeztem! Fog még nekem ön rimánkodni hogy operáljam meg vakbelét, de azt lesheti! Pimasz butykostolvaj!
- Hiába udvarol, akkor sem kapja vissza a korsóját! Hentes!
- Most meg ön foglalkozik az előéletemmel! De nyugodjon meg, majd az ön boncolását is úgy fogom elvégezni, akár egy sertését!
- Hogyan?
- Feltrancsírozom!
Hé!, a Múmia ezen is csak vigyorgott. Esze ágában sem volt elhinni azt, hogy valamikor is odáig fajulna a dolog.
Eközben a karaván eleje egy szurdokhoz ér, ahol bevárja a lemaradozókat. Amint összeérnek, az élcsapat befordul egy kanyarulatba, aminek a vége után elébük tárul egy völgy, az alján csörgedező patakkal. A folyócska egyik oldalát felülnézetből egy lándzsához hasonlító hosszú sziklaképződmény zár le, középtáján egy ásítozó barlang szájával, míg a másik partját lankás dombok szegélyezik, rajtuk elszórva jurtákkal és körülöttük különböző állatcsoportokkal. Ez az eldugott hely a maharadzsa birodalma, amelyet nagyon könnyű védeni, elég ha csak a szurdok bejáratához állít fegyveres őrséget. A dombok mögött ugyanis meredek sziklafalak állják körbe az egész kis édenkertet, ami valóságos zsákutca, és csak egy keskeny menekülőút létezik még, amelyet évek megfeszített munkájával vágatott a barlang hátuljába. Erről is csak az a néhány bennfentes tud, akiknek érdekükben áll tartani a szájukat, ha nem akarnak azok sorsára kerülni, akikbe úgy kellett belefojtani a szót. A félelem nagy úr, pláne akkor ha nőnemű és a Maha néven emlegetik, tőle csak az nem tart aki még nem ismeri...
A maharáni a barlang szájából fixírozza a szoros kísérettel közeledő foglyait, különös tekintettel a nőstény egyedekre. Mivel ilyet nem talál, visszavonultakor a további teendőket illetően a néhány közelében lebzselő szolgájának utasítást vakkant, aztán a terebélyes csípőjét a hátsó sziklába vájt székébe ereszti, és a maga nagyszerű fenségétől eltelve várja az alattvalóit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése