| A kép az internetről származik |
A patakparti három fűzfa élénk susogással adja egymásnak tovább a hírt, miközben maguk mögé integetnek...: - Nézzétek hátra... Hová? ... Oda az útra! Ott hozzák Őt rajta ... tudjátok... Ő az Aki bennünket ideültetett! ... Nini! ... Tényleg! ... De miért cipelik ölbe? ... Miért miért! Azért mert nem tud járni, annyira megöregedett! ... - S az aggastyán mosolyogva hallgatja a beszédjüket...
Érti ő minden rezdülésüket, hiszen csemete koruk óta nevelte valamennyiüket. Gondoskodott arról hogy elég tápanyaghoz jussanak, s órákig ápolta egyiküket-másikukat, amikor valamelyikük megbetegedett. Napra és percre emlékszik rá hogy mikor fogadta örökbe őket, és azóta is úgy bánik velük, mintha a saját sarjai lennének. Heti rendszerességgel kereste fel a "gyerekeket", és tavaly ekkortájt, mikor erre járt a születésnapjukon - mert ő onnantól tartotta számon, amikor elültette őket - egyenként odament hozzájuk, megölelgette és megsimogatta mindnyájukat, és neki úgy tetszett amikor átkarolta hordónyi derekukat, mintha a kerek világot is magához ölelte volna velük. Minden ilyen napon egy kicsit becézgette és meg is szeretgette őket, hogy érezzék azt amíg ő él, hozzá tartoznak. Istenem beh' rég is volt - sóhajtott akkor -, azóta eltelt már mönnyi' is? Íppeg' hetvenegy esztendő! Hinnye' az árgyélusát, hogy szalad az üdő! Ejsze' még a minap vót', hogy gyökeret vertetek emléköztök? Dehát ti még taknyosok vagytok drágáim a fajtátokhoz képest, még ippeg' csak hogy kinőttetek a rövidnadrágotokbul'... Hej... hogy vártuk ugye, hogy megerősödjetek? Hát az megvan nöktek, hogy hányszor köllött hálót vonnom körétek, nehogy az a fránya őz vagy a nyúl megrágcsálja a ruhátokat? Abbizony, évökig köllött kijjebb és kijjebb pakolgatnom a cölöpöket, amíg meg nem álltatok mán' a saját lábatokon! De hál'istennek az is elmúlt, ahogy csöpörödtetek... Uramatyám, be szépek is vótatok' mikor legelőször virágba borútatok, ha konyítanék a piktorságho', istenemre mondom hogy leföstettelek vóna' bönnöteket. Hát a virágszálamra emléköztök-é? Ugyé' hogy ugyé' milyen karakán mönyöcske vót'? Jajh szögény lelköm, hogy tudott csacsogni azon a mézös hangján... a pacsirták elbúhattak szégyönükben mikó' énekölni hallhatták! Be kár, hogy a Törömtő fijatalon magáho rendölte, istókuccse' csak irigységbűl', azé', hogy az Ü angyali karának éke legyön, és aztat a legszöbb koszorújaként díszíccse'! Pedig nem bántam vón' ha együtt vénülünk mög, lögalább rajtatok kívül is vón' még valaki, aki mögédesíti az életömet!
A patak szelíden csordogál a füzek lekonyuló lombjai alatt, s mikor valamelyik fa suttogásával egyetért, akkor kiszökkent magából egy siheder halat. Ahogy a halacska fejest ugorva visszacsobban a mélyére, elindít egy parányi hullámfodrot, amely egyre dagadtabbá hízik azokban a táguló körökben, amelyek felszaladnak a fák gyökereiig, és ott megakadva maguk alá fordulnak, és odalent visszafelé bukdácsolnak. Mintha vissza akarnának térni kiindulási helyükre, oda ahová valók, a középpontba, hogy új gondolathullámokként kezdjék meg a régi körforgásukat, ezáltal is igazolva azt, hogy csak az idő múlik, de a természet örök, a változása is változtathatatlan. A kis csermely is emlékszik a derűs asszonykára, hiszen számtalanszor nézett a tükrébe, s legalább annyiszor frissítette fel az arcát a belemártott keszkenője sarkával. Hallotta énekelni vidám vagy kesergős nótákat is, ilyenkor szinte a lábáig csordult ki a gyönyörűségtől. Azt is látta, amikor bágyadt mosollyal az ajkán, állig betakargatva üldögélt a parti füvesen, és békésen szemlélte a hátán bohóckodó kis vadkacsákat. S azt is érezte a bőrén, ahogyan a récék játszásukban megpihennek, majd a selymes vízköpenyén lágyan ringatóznak. Kedvelte őt. Eleinte a jókedvét szerette meg benne, de ahogy a bölcs ősz sarkára tipor a konok tél, és tavaszlányra hág a fickós nyár, hozzászokott ahhoz is, hogy apránként elkomolyodott. Sosem panaszkodott, és a szomorkás mosoly mindig ott bujkált a szája szögletében, mintha csak azon bánkódna hogy el kell hagynia őket. Őt, a kacsáival és a nád között kergetődző halaival, a fűzfákat és alattuk a fövenyt, ezt az egész szépséges tájat, aminek a látványa bármilyen gyógykúrával felér. És egyszer csak nem jött... valahol elmaradt. Azóta is hiányzik a csilingelő kacarászása, vagy a néma hallgatása, mert vele valahogy vidámabban múltak a percek, s még a nap is szebben tündökölt amikor beleragyogott a szemébe, s onnan sugárzott tovább a szívébe, a kis patak kellős közepébe.
Sok-sok éve még ruganyos léptekkel járt ide a ma már igencsak megráncosodott apó, bár igaz hogy akkor a lelke szebbik felével érkezett. Mennyi beteljesült vágy, és beteljesületlen ígéret hangzott itt el! Arról csak a fűzfák tudnának hitelt érdemlően balladát regélni. Talán azt mesélnék, hogy volt itt egy fiatal pár, akik boldog örömmel tervezgették a jövőjüket, azt, hogy nem messze ide kunyhót építenek, s itt a természet valóságában nevelik igazzá a leendő gyermekeiket. S mily gonosz csúfságot tett velük az élet, amikor a nő sorsának fonalába belerondított, és végzetes betegséget szőtt a legszínesebb szálára! Mintha egy nyolckarú polip tekeredett volna rá, és addig fojtogatta volna, amíg az utolsó sóhajnyi szuszt is kipréselte volna belőle, azt is kínzóan lassan, hogy minél tovább tartson a szenvedése. Bizony, a fűzfák a tanúi annak, ahogy a pirospozsgás arc mind gyakrabban porcelánná sápad, s ilyenkor a remény mélyzöld színei világossá fakulnak a csodás szemekben. S látják a tehetetlen fájdalmat a férfi szemeiben, mikor kétségbeesetten hozzájuk fohászkodik, hogy legalább ők, legalább ők segítsenek, ha már az orvostudomány magatehetetlen. Segítettek is, ahogy tudtak. Abban az évben nevelték ki a legpompásabb barkavirágaikat, s csakis őrá borították a sátraikat, hogy megóvják a szikrázó fénytől, a hűvös széltől, vagy a közeledő legsötétebb förgeteg-fellegek hideg esőcseppverésétől. Amit tudtak, megtettek hogy megszépítsék végső napjait, s ő hálásan, szemeiben a békés beletörődéssel egy komor estén halkan, szinte lábujjhegyen osont el, hogy örökre megpihenjen. Azóta is itt nyugszik a védőernyőjük alatt, és amikor a kikelet nefelejcset fakaszt a sírján, még a madarak is áhítatos dallamokat költenek, hogy a kedvére bájos emlékmelódiákat csiviteljenek. Talán még meg is zenésítik neki azt, hogy porból lettünk és azzá is válunk, s egyszer majd találkozunk valahol, talán a végtelen gyönyörtengerében.
A patakparti három fűzfa szomorúan szemléli, ahogy a gondviselőjüket, kedves éltetőjüket ölben hozzák az árnyaik alá. Nézzétek - súgnak össze búsongva - most eresztik le őt is oda, a hitvese mellé, hogy az anyaföld oltalmazó kebelében együtt álmodjanak. Vigyázzunk hát rájuk addig, amíg egyszer majd ide fel hozzánk, valamikor visszatérhetnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése