| A kép az internetről származik |
Potyi hét éves testvére volt egy alig ötéveske gyalázatos boszorkánynak, aki zsenge kora ellenére meg tudta keseríteni a legkisebb bátyja életét. A Potyi nevet is ő aggatta rá, ami az átkeresztelt illetőt meglehetősen elszontyolította, amikor legelőször meghallotta.
Hiszen volt neki rendes neve is, amit az a szemtelen csitri az egyik heves vitájuk során vetett az ebek harmincadjára úgy, hogy az eredetit előre megfontolt szándékkal alaposan kiforgatta. Ezzel olyan súlyos pszichés megrázkódtatást okozott a sértett önérzetében, ami a későbbi fejlődésére is rányomta a bélyegét. Ámbátor ami az előzményeket illeti, lehet hogy ő volt a ludas a Tündi-Bündi gyakori felemlegetésével amikor valamilyen nézeteltérésük támadt, de a Zoli-Potyi riposzt halásos tőrdöfésként hatott rá a meglepetés-szerű erejével. A kölcsönös csúfolódásuk egy alkalommal már odáig fajult, hogy tettlegességre is sor került közöttük, és ki más lett volna a szenvedő alany, mint a gyanútlan férfiember? Ugyanis utolsó érvként a kis pimasz leányzó egy olyan aljas trükköt alkalmazott, ami a jóhiszemű balekot felkészületlenül érte. A kis fruska minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerűen sípcsonton rúgta. Ez a váratlan övön aluli ütés nemcsak a balfék lelkére mért maradandó károsodást, hanem a fizikai állapotát is megbénította egy időre. Mintegy fertályórányira, amíg a lilára inzultált testrészt úgy-ahogy járóképességig gyógyította, jobbára fel -felszisszenő simogatásokkal. Ehhez olyan görnyedt tartás is szükségeltetett amit akár azok az olimpikonok is elsajátíthatnak, akik mondjuk diszkoszvetéshez készülődnek. Persze nekik nem fontos a művelet folyamán könnyekig meghatódniuk, elég ha csupán a kezdő pózba igazítják a testtartásukat. Mindenesetre figyelmükbe lehet ajánlani egy frissen diplomázott mesteredző-palánta serény intelmeit, aki a végrehajtást begyakoroltathatja, és ezáltal a sikert a legmesszebbmenőkig garantálhatja.
Aki mellesleg akkor lőtávolon kívül kuncogott a lakás kijáratánál, hogy minden eshetőségre készen a szabadba szökhessen a jajgatva beígért retorziók elől. Amik körülbelül úgy hangozhattak, hogy: - Jöszte még az én utcámba, de azt megkeserülöd mert szálanként fogom kitépni az összes hajadat! - Vagy valami ilyesmi, bár azt is ki lehet jelenteni, hogy az elkövetőre ez egyáltalán nem hatott semmiféle félelemérzettel, sőt! A harcmodorát a későbbiekben még tökéletesítette is, mivel az ajándékba kapott gyermek-klumpát ezentúl szinte éjjel-nappal viselte. Ez a gonosz prezur-torpedókat kibocsájtó fatalpú eszköz az emberiség átka, a 70-es években felnövekvő nemzedék esküdt ellensége, kiagyalóját már akkor fel kellett volna lógatni az első lámpavasra a hasonló gyiloklábbeliben utazó divatdiktátorokkal együtt, hogy elrettentő példaként szolgáljon mindörökké a követőik előtt!
Efféle humán gondolatok foglalkoztathatták akkoriban a sebesültet, aki már csak abban a csodában bízhatott, hogy a tájékozatlan család előtt tündérként viselkedő húgocskája a papucsát is, meg az alattomos magatartását is előbb-utóbb kinövi. Természetesen mindkét remény hiú ábránd maradt, mert a kis vadóc valami ismeretlen indokból az ormótlan topánhoz hosszú időn át, jóformán a bakfiskoráig ragaszkodott, egyre nagyobb méreteket csikarva ki az életkorának megfelelően. A szoknyácskás törpeterrorista még évekig bevetette ellene a közöttük heti rendszerességgel kirobbanó dzsungelháborúk alatt, és újra meg újra spontánul sütötte el azt a végső érvet, ami ellen védekezni a taktikailag képzetlen hadviselő félnek embert próbáló feladatnak számított. Ebből is kitűnően kikövetkeztethető, hogy a gyengébbik nemtől már pendelyes korában is jobb minél nagyobb, de legalábbis rúgótávolságra tartózkodni. És itt még azokat a karmolásokat meg sem említettük, amik egy-egy belharcnak az első felordításig tartó, sajátos velejárói voltak. Tudniillik ilyenkor az alkaron végigszánkáztatott, véres barázdát húzó körmök az agy szürkeállományáig sikoltottak, és hatalmas káoszt idéztek elő a beletorkolló idegvégződésekben. Körülbelül olyan lehetett, mint amikor a csordáját terelgető pásztor a növendék marha szeme közé csördít hogy értsen a szóból, s ne merészeljen többé még egyszer szembeszegülni. Csak itt a borjút egy Potyinak csúfolt szerencsétlen flótás jelenti, a csordás-leánykát pedig az akkor nem is annyira kedves húgocska, hanem inkább fúria Tündi-Bündi.
Potyi alsó tagozatos pályafutását, valamint az alsó végtagjait különböző nagyságú és keletkeződésű elszíneződések kísérték az úttörővé avatásáig. Úgy is lehetne mondani, hogy végigsántikálta az elemi négyet, de nagy-nagy örömére rendszeresen kimaradt a korosztályos futó-válogatottból, már ami az iskolák közötti szabadtéri diákversenyeket illeti. Ő ilyenkor olyan szellemi viadalokon vett részt, ahol nagyjából egyenlő eséllyel szállhatott szembe az ellenfelével egy pepita táblára állított hadsereg fölött. Ezekről nagyrészt arany vagy ezüstplakettel a tarsolyában távozott, amiknek a birtoklása akkora mérhetetlen büszkeséggel járta át az egóját, amely a horpadt mellkasát is herkulesi izmokká dagasztotta. Annál nagyobb volt a megrökönyödése, amikor a párhuzamosan zajló fizikai megmérettetésekről a kishúga rendszerint valamilyen dobogós díjjal tért haza, fülig érő mosollyal a száján, s a feje köré valami leírhatatlanul meseszép glóriát varázsolt a csodálat káprázata. Amúgy már régóta tisztában volt vele, hogy a család kedvence hihetetlenül gyors, dehogy ennyire, azt azért még magának sem ismerte be, és a kis tünemény iránti bámulata csak még jobban felfokozódott. Ettől kezdve egyre ritkábban kergette meg a ház körül a csöppnyi hárpiát, és ha olykor mégis erre vetemedett, azt kizárólag csak műbalhénak álcázott tréningnek lehetne a legjobb megközelítéssel minősíteni. Ez afféle szintfelmérő edzés is volt egyben, amiből minden kétséget kizáróan le kellett szűrni azt a tényt, hogy ezen a téren a kisasszony utolérhetetlen.
Ez az emlékezetmorzsa csupán azért villant fel a szerzőben, hogy lerántsa a leplet az egyik mélyre temetett titkáról. Vannak még ilyenek, de ez az évtizedek óta nem hallott becéző szó ötlött az eszébe először, midőn ma a reggeli kávéját kortyolgatta. Ami ugyan mára már kedveskedővé szelídült, de mégis helyet kellett kapnia a memoárja lapjain. Az eltelt idő gyönyörűvé változtatja át azokat a pillanatnyi gyermekkori afférokat, amelyek a se vele se nélküle élő testvérpár között dúltak akkoriban, és valami olyan csodás patinával vonja be a régmúlt történéseit, hogy visszagondolni rájuk már magában is felemelő érzést kelt minden esetben. Szép volt, jó volt, csak milyen kár hogy olyan rég volt. De jó lenne egyszer visszarepülni a múltba, és elidőzni egy kicsit a szeretteink körében! Csak egy nyúlfarknyi pillanatra valósággá tenni az illúziót, hogy együtt örvendezhessünk mindannyiunk jelenlétének! Ám a rideg igazság kiábrándítja az álmodozót, visszarántja a zord jelenbe, s csak azzal nyújt némi vigaszt, hogy mindannyiukkal találkozhat majd az örökkévalóság rózsaszínű felhőtengerében. Az Édesekkel, akik bő negyedszázada figyelik onnan árgus szemekkel, s ennek tudatában eszébe se jutna görbe ösvényre irányítani a lépteit. Valamint a hálaistennek még élő testvéreivel, Bertivel, Icával, Piroskával, Mikivel, és nem utolsósorban egyetlen kishúgával, Tündével.
Kedves húgom, ha valaha olvasod ezeket a sorokat, tudnod kell hogy szívem mélyén egyetlen másodpercre sem haragudtam amiért Potyinak becéztél. Hiszen a testvéri szeretet mostanra felülír minden korábbi indulatot, s remélem Te sem orrolsz azért, hogy leginkább tréfából, bár néha a magatehetetlen düh miatt is, Bündinek neveztelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése