Zulian... - 3 -

A kép az internetről származik

3. fejezet



     Rukum Palpa származását tekintve bízvást kijelenthetjük, hogy előkelő nepáli családból származott. Ugyanis egyetlen várományosa volt annak a magát szerencsésnek valló házaspár örökségének, akik a nepáli nép elenyésző kisebbségéhez, a mindössze 3,4 százaléknyi magar nemzetséghez tartoztak. Közülük is azoknak az ágához, akik csakis nomád állattenyésztéssel foglalkoztak, így ők voltak azok a  kiválasztottak is, akik körülbelül negyven évvel ezelőtt, az éhesen ordítozó csecsemőre rábukkanhattak.

     Ez a rájuk nézve boldog esemény Rapti tartománynak a Rukum körzetében, a napi rutinlegeltetés közben történt, és azért örvendeztek Brahma, a Teremtő ajándékának, mivel évek óta kétségbe voltak esve, hogy ki vigye tovább a családi hagyományt. Még a helyszínen áldozatot mutattak be a hálájuk kifejezéseként, aminek a befejeztével nevet is adtak neki, s ezentúl a saját nyelvükön Palpának, azaz magarul ajándéknak szólították. Ezután azonnal a gondjaikba vették, a gyermekükként bántak vele, annak is fogadták, örökre annak is tekintették. Amúgy ők az itteni viszonyokhoz képest vagyonosnak számítottak, mert rajtuk kívül csak kevesen mondhatták el, hogy több jószág fölött rendelkezhetnek. Persze az is igaz, hogy ezen az isten háta mögötti helyen mindössze ők laktak, tehát a leggazdagabbnak számítottak, de akkor is! Csupán a gerinc túloldali völgyében élő népesebb kaszt egy-egy elvetemültebb tagja mondhatta volna reájuk, hogy ágrólszakadt koldusok errefelé a tucatnyi birkájukkal, a két öszvérükkel meg a hat jakjukkal, ám ők nem törődtek az irigy szomszédok mendemondáival. Hanem minden igyekezetükkel azon fáradoztak, hogy a kis Rukum Palpából idővel derék parbatiyát, hegyi embert faragjanak. Megtanítottak neki mindent amit itt tudni kell a túléléshez, viszont a világirodalom remekeivel nem fárasztották az idegrendszerét, bizonyára abból az alapos indokból kifolyólag, mert ők sem ismerhették. Előrelátóan még szakmát is adtak a kezébe, azért hogy ha minden kötél szakad, vagy ha velük történik valami kivédhetetlen tragédia, akkor megálljon a saját lábán, és nélkülük is tudjon az ötről a hatra jutni. 

       Ezért amikor felcseperedett, szívfacsaró könnyek között ugyan, de beíratták a jobbára tantermen kívül, gyakorlatilag csak természetes úton elsajátítható foglalkozásra, a jobbára két hágó közötti útvonalon zajló, serpaképző iskolába. Ezt afféle ókori mintájú oktatásnak is nevezhetnénk, amit a helyi sajátosságokhoz igazítva végeznek el, és amiben a hasonlósága szembetűnő az az, hogy mindkettő séta közben történik. A különbsége is kétségtelenül kidomborodik, mivel itt különös figyelmet fordítanak a hallgatók fizikai erőnlétére, az edzettségi szintjük továbbfejlesztésére, és ezt súlyos batyuk emelkedőre hordásával, általuk való feljuttatásával érik el. Azon a szép napon, amikor egy erre tévedt karavánvezető gondjaira bízták a csemetéjüket, meghatottan elbúcsúztak tőle, és Visnu, a Megtartó kegyelmébe ajánlották. Mondjuk nem ők zokogtak olyan keservesen hanem a kamasz Palpa, de ez a történet szempontjából teljesen fölösleges megjegyzés, igazából említésre sem méltó, inkább mellékvágányra terelő körülmény. Ám az nem, hogy mire a szülői házba, vagyis a jurtába vissza tudott volna menni mintegy három év múlva, a kámforrá vált családi fészeknek csak a hűlt helyét találta, mert elsodorta Síva, a Pusztító egyik fegyvere, jelen esetben egy gyors lefolyású lavina. Így visszatért az időközben megszeretett foglalkozásához, és ezen a kézenfekvő ötleten még az sem ronthat jelentősen, ha tisztában vagyunk is vele hogy a rengeteg választása közül, tulajdonképpen ez volt az egyetlen épkézláb lehetősége.

     Azóta sok gleccser leolvadt a hágókról és lefolyt azon a vízmosáson, amelyiknek az egyik hasadéka mögül előbukkan az előbb említett úr, bár a mostani viselkedése azért hagy maga után némi kívánnivalót. Igazán megigazíthatta volna az öltözékét a szurdokban is, mert így mindenki megtudta hogy miért időzik ott már jó fertályórája, viszont egy szempillantás alatt az is kiderült róla hogy őszinte ember, neki aztán tényleg nincs semmi takargatnivalója. Persze az már messziről lesír róla hogy volt gyerekszobája, és igenis ad a testi higiénére, ugyanis már harmadszor mossa meg a kezeit hóval a röpke idő alatt, miután a szükségleteit kielégítette. Ezt minden esetben olyan elánnal teszi, mintha valami ősi rítus kényszerítené a bemutatására. Valamint arra is, hogy ennyiszer megismételje, ahányszor csak errefelé közeledve félúton hirtelen megtorpan, egy ideig kővé meredten maga elé bámul, majd hanyatt-homlok visszasiet. Na de minden jó ha vége jó, hiszen ezúttal kötőféken maga után vonja a teherhordó lovát is, amelyet a serpái is követnek a rájuk bízott, felmálházott állataikkal. Őket olyan dallamos és egyedülálló nyelven irányítja ami furcsa mód ismerős Félnótás Szepinek, s bár ezt a nyelvjárást korántsem ismeri olyan jól mint mondjuk a palócot, de azért egy-egy szó rég áhított csengése nagyon is érthetőnek tűnik. - Nini, ezek Magyarok! - robban a tudatába, azzal legott melléjük is csapódik, hogy legalább tőlük halljon valami olyat, ami megdobogtatóan kedves az ő mellében lüktető szívének is. Ezért mindjárt vidámabbá válik, és ahogy a közelükbe ér, már köszönti is valamennyiüket, mintha legalábbis közös ügyvédjük lett volna valamelyik tárgyalásukon:

      - Hahó fegyencek, hogysmint? - örvendezik lelkesen, és az egyik serpaarcot a másik után tanulmányozva, érdeklődve várja a feleletüket. Azok meglepetten rákapják a tekintetüket, azután összenéznek. Az első szót mindannyian ismerik, mert amikor az állataikat terelik ők is gyakran szokták mondani hogy hóhhahhééj, főként akkor, ha valamelyik jószág "zabba menne", azaz szándékában állna elbitangolni valamerre. De a fegyenc meg a hogysmint jelentése egyáltalán nem világos előttük, mentségükre szolgálhat az a tény is, hogy még egyikük sem volt elítélve. Mindenesetre hogy barátságukat és tiszteletüket kifejezzék a szemmel láthatóan elmeháborodott jövevénynek, békésen és hosszan ráöltik a nyelvüket. Ennek ő roppant módon megörül, mert ha csúfolódnak, akkor az azt jelenti hogy az elevenükbe talált, ezért boldogan folytatja: 
- Szóval ide rejtőztetek el a hatóságok elől ugye? Ti kis huncut maffiózók! Na ki vele, most mit követtetek el? Ne is mondjátok, kitalálom! Fogadjunk hogy megléptetek az árváknak gyűjtött adományokkal ti pernahajderek! De tőlem ne féljetek, én tudom tartani a számat, hiszen egy hajóban evezünk! Gyertek a keblemre ti piszkos csibészek, hadd öleljelek meg benneteket! - Azzal mindegyikükhöz odamegy, alaposan meglapogatja őket, kezet ráz velük, mindegyikük szemébe kacsint, és általában véve odáig van a boldogságtól, hogy üdvözölheti a atyafiait. Végül két cuppanós csókot Rukum Palpa képére is nyom, aztán bizalmasan félrevonja az értetlenkedő karavánvezetőt, majd azt mondja neki:
 - Ne aggódj te tróger, ha valamit nem tudsz, majd én tolmácsolok! Itt van ni mindjárt ez a hibbant angol, na ezzel vigyázz mert ez minden tisztességes útonállót meggyanúsít! Ott is jön, fogadjunk hogy tőletek is majd a hóvarjúját követeli! De semmi pánik, majd szerzünk neki valahonnan egy fehér jércét vagy valami hasonló háziállatot! Az sem baj ha más színű csak repüljön, legfeljebb majd lefestjük, hogy olyan legyen mint a papagája! - Közben a közeledő Lord felé mutogat, aki a lovaglóbotjával visszaint, és amint hozzájuk ér, mosolyogva köszön, aztán aggódva megkérdi előbb Rukum Palpát, majd a társait:
      
     - Good day everyone! How are you? Is everyone all right? 
Erre a Félnótás jelentőségteljesen megszorítja Palpa karját, alattomban jól oldalba böki, mintha erőteljesen nyomatékosítaná benne azt amit már úgy is tud, hogy... na ugye megmondtam te zsivány?! Megint mindenkin a nyeszlett csirkéjét keresi! Viszont ami ezután történik, attól tátva marad a szája, mert az általa hegyi martalócnak vélt Palpa válaszol, méghozzá számára tökéletesen idegen nyelven és rejtélyes angolsággal:
 - Thank you Lord Fireburry, all fine ! 
Ami annyit tesz körülbelül hogy: - köszönjük uram, mindannyian remekül! Hát még hogy álmélkodna, ha az utána következőkről is sejtené hogy mi az értelmük?!
- Gorgeous! And what news of the Hills man? Do you think that we can find? (Pompás! És mi hír a havasi emberről? Gondolja hogy megtaláljuk?)
 - Oh yes, at least do everything! (Ó igen, legalábbis mindent elkövetünk!) 
Szepi ebből annyit tudott kihámozni, hogyha megtalálják azt a gazembert aki meglovasította a papagájt, az első dolguk lesz hogy úgy meg fogják nyúzni, mint egy közönséges lókötőt, és erre a gondolatra kiverte a hideg veríték. Miközben félreoldalgott hogy bevárja a felfelé kapaszkodó karaván hátsó alakzatát, azon tűnődött, hogy hogyan fogja ezeknek bebizonyítani az ártatlanságát? Meg kell találnia az igazi bűnöst! Különben rajta fog csattani az ostor, és jól fog megnyúzva kinézni itt ebben a szörnyű hidegben! A végén még tüdőgyulladást kap, és akkor megüti a guta a dokit! Jó kis slamasztikába került az már biztos, hogy fog ő ebből ép bőrrel kimászni???
  
     Zulian Dark a hosszúra nyúlt menetoszlop végét felügyelte, és hallgatta az előtte haladó serpák beszélgetését. Ők közvetlen a Múmiát szállító jármű mögött mendegéltek, és arról társalogtak miközben felfelé mutogattak, hogy vajon előbb a környéket fésülik át a havasi ember után, vagy megcélozzák a magasabban fekvő Darchula-fennsíkot? Élénk taglejtéseik közben kíváncsi pillantásokat vetettek a különös ládára, bizonyára ebben a zárt, nedvességtől mentes dobozban tartják azokat az ismeretlen tárgyakat, amelyeknek a létezéséről nem kell mindenkinek tudni. Bár az is meglehet, hogy a fennsíkon lévő Brahmanista-kolostor papjainak szánt ajándék lapul benne, és mint ilyen akkor az szent, számukra egyenesen érinthetetlen. Dark csak vigyorgott ezeken a feltételezéseken, s türelmesen várta mikor következik be az a fejlemény, ami minden ilyen esetben előre elképzelhető annak, aki ismeri az előzményeket. Mivel egyetlen élelmiszer-szállító öszvér mellett sem látta a Múmiát ténferegni, arra jutott hogy a helyén döglik és alszik, és hogy senki ne tudja az álmát megzavarni, magára csukta a fedelét. Az mindenképpen várható, hogy előbb-utóbb ki fog bújni a vackából már csak az evés miatt is, és ha mindeközben a szeme megakad egy használható holmin, amit valami csoda folytán őrizetlenül hagytak, ő biztosan a gondjaiba veszi... 

     Zulian majd egy évtizede, még egy korzikai kikötőben  ismerkedett meg a Múmiával, amikor észrevette hogy a csomagjai körül ólálkodik. Magához intette a gyanús alakot, egyenként felnyitotta előtte a táskáit, és megkérdezte tőle: - mire van mindezek közül szüksége? Az némi tűnődés után kijelentette hogy semmire, ilyenek neki is vannak, és a fúróhegyekre mutatott. Szóba elegyedtek, és arra jutottak hogy sürgősen levegőváltozásra van szükségük, ezért elhatározták hogy mindketten Szicíliába mennek és ott, Palermóban találkoznak. Néhány hónap elteltével csakugyan összefutottak az egyik előkelőbb utcában, ahol az is kiderült hogy mindketten ugyanazt a villát szemelték ki, azzal az alapos indokkal alátámasztva, hogy égető anyagi gondjaikon enyhítsenek. Ilyenkor legfőképpen azok a - hanyag biztonsági felszereléssel ellátott - páncélszekrények kerültek látóterük elébe, amelyek könnyedén megfúrhatóak és kinyithatóak voltak, s azokból is leginkább a készpénz iránt mutattak módfelett érdeklődést. Ugyanis mint tudjuk a készpénznek nincs szaga, ezt a velős mondást bárki magára veheti, és mivel ők nem voltak akárkik, hát magukra nézve kötelezőnek tekintették a népszerűsítését. Ezután sokáig így éldegéltek egy vidéki panzió viszonylagos biztonságában, látszólag szerényen és takarékosan, mígnem egyszer álmukban meglepte, aztán őrizetbe vette őket a palermói csendőrség betörési csoportja. Hosszú éveket töltöttek vizsgálati fogságban a rács mögött, ahol a Múmia még azt sem vallotta be hogy őt ismeri, a szembesítésüknél kiderült hogy ő sem a Múmiát, így a nyomozás zsákutcába tévedt, a felderítés megfeneklett. A többit már tudjuk... most itt vannak és arra szegődtek el, hogy egy előkelő angol úrnak a legújabb hóbortja kiélésében segédkezet nyújtsanak, urambocsá' ezen talán még egy jót is szórakozzanak.

     Hé!, a Múmia fekszik az ágyában, és rémisztő dolgokról álmodik. Valami szörnyen félelmetes kinézetű, ádáz és ördögi tekintetű denevéremberek röpködnek körülötte, mindenfelé iszonyatos mennyiségű vér folyik a mennyezeti gerendák közötti deszkák eresztékeiből, a falakon át a nyílászárókig, még az ajtó kulcslyukán is dől befelé a vörös folyadék, halálsikolyok és sátáni kacajok borzolják az idegeit, valamelyik ajtó mögött meg mintha a borzalmas hírű Drakula grófot hallaná emlegetni. Látja magát ahogy gúzsba kötve, kötelek között vergődik és moccanni is alig bír, a háta mögötti szobából pedig egyre közelebbről hallja egy rém lépteit, aki azért jön hogy átharapja a torkát és vámpírrá változtassa. Minden erejét megfeszítve próbálna kiszabadulni ebből a kelepcéből de nem megy, már a tarkóján érzi a vérszívó forró leheletét, pillanatokon belül a nyakába mélyeszti a szemfogait, ő meg zihálva levegőért kapkod, rúgkapál, torkában dobog a szíve. Agyába hirtelen belezúdul egy jókora adrenalinfröccs, erejét megsokszorozza, eltépi a köteleit, elrohan a tetőre vezető létráig és felkúszik rajta mint egy macska, a feje fölött lévő csapóajtót kivágja hogy nagyot döndül, és ő végre kint van a szabadban, és végre teljes tüdőből nagyokat lélegezhet, valósággal beleharaphat, belehabzsolhat a finom levegőbe...                   
    A serpák meglepetve figyelik az előttük ide-oda csúszkáló ládát, hallják a belőle kiszökő zajos mocorgást, míg mögöttük Zulian jókat mulat. Érdeklődve nézi, ahogy a koporsó teteje hirtelen felpattan és oldalra csapódik, ugyanakkor a Múmia felül benne és nagyokat lélegzik, a serpák pedig merevre döbbennek a látványától...