| A kép az internetről származik |
Ahogy a kovácsivadék kinyitotta a műhelyük ajtaját és belépett rajta, maga is meglepődött azon a takaros renden, amely ott várta. Csupán a zsanért kell majd megolajoznia a bejáraton mert kissé nyikorog, de amúgy szinte minden ugyanúgy néz ki, mint ahogy jó negyedszázada abbahagyta.
Meg sem álmodta volna, hogy a felesége így rendben tartja a dolgait, hiszen azóta sem tette be a lábát ide. A munkaasztalon katonásan sorakoznak a szerszámai, különböző fogók és kalapácsok, lyukasztók és egyéb nélkülözhetetlen holmik. A viseltes és öreg üllő a helyén, a jókora tűzhely is, na meg a kávája szélénél a lábbal működtethető fújtató szintén. A kosár tele koksszal, már csak arra vár, hogy a végső helyére kerüljön és alágyújtsanak. Amíg nekilát az előkészületeknek, hogy egy egyedi, rá jellemző dolgot kovácsoljon, visszamereng a múltjába, a vele történt eseményekre...
Évek óta nógatja a hitvese hogy térjen vissza ide, ne hagyja parlagon a tehetségét, kezdjen hozzá valami maradandóhoz, ami az utódaik példaképéül szolgálhat. Ám valahogy hiányzott a kezdő löket, mondhatni szabadságra ment a múzsája, mert nem sugallt neki semmi olyat amit elkészíthetne, amit talán a maga alkotásának vallhatna. Ám a minap, jártában-keltében megütötte a fülét a penge szó... A "penge", aminek az öt betűjét napok óta forgatja a szájában és ízlelgeti a nyelvével, ezzel kel és ezzel fekszik, még éjszaka sem hagyja nyugodtan pihenni. Ma reggelre aztán körvonalazódott benne valami, a kard, azaz a penge, ami már készen lebegett a lelki szemei előtt. Ez az! Ezt fogja elkészíteni, annyi tucatpatkó, kapudísz és számtalan más vasból kovácsolt tárgy után, jólesik majd ezzel egy kicsit elbíbelődni!
A tűzhelyen már sárgásan parázslik a koksz. Mellette egy karnyújtásnyira öblös edény áll majdnem színültig tele vízzel, incselkedik vele hogy mártson meg benne egy izzó vasdarabot. Kiemel hát egy jó félméteres hüvelykujj vastagságút a többi közül, és a zsarátnok közé döfi. Amíg a kékes füstje tekergőzve száll a kürtőn át a szabadság felé, belebújik a bőrkötényébe, bal markában egy fogóval, a jobban egy kalapáccsal nézi a vörösödő vasat, és lelkileg erőt gyűjt, felkészül arra, hogy a maga harcát itt, a kovácsműhelyben megvívja.
Elméje friss. Igaz, az ízületei már kopottak és az izmaiban sem uralkodik már az az erő és ruganyosság, ami fiatalkorában természetesnek tűnt, de ezeket a hiányosságokat a kitartásával fogja pótolni. Hiszen nincs új a nap alatt, a fogót fogónak, és a serpenyőt is serpenyőnek nevezik ma is, nincs mitől tartania hogy az egyiket összetévesztené a másikkal. Persze a lehetőségeihez mérten pallérozta tudását is az eltelt időben, már ha annak lehet nevezni az innen-onnan ellesett fogásokat, vagy a saját kárából leszűrt tapasztalatokat. S bár szürkeállománya jelentősen megcsappant, de azért akad még raktáron valamennyi, még ha némely részük porosan is hever a labirintusa címkézetlen polcain. Rég nem volt már rájuk szüksége, de most előkeresi őket, s ha nincs más választása, legfeljebb majd mindet a fújtatója csőre elé helyezi.
A kovács dolgozik. Ütemesen veri a vasat, lapítja és nyújtja, forgatja és üti, nem érdekli a fáradtság, a sajgó izmok és a fojtó levegő, a szertepattanó szikrák, ő egyre csak kalapál, felemel, forgat és lesújt, nem érzékeli a külvilágot, nem éhes és nem is szomjas, most csak dolgozik. Talán az Édestől örökölte ezt a megszállottságot, mivel anyja Kovács-lány volt, hát sose bocsátaná meg magának, ha szégyent hozna a jó hírére. Most nemcsak magáért, érte is el fogja készíteni a becsületkardot, a pengét, és meg van győződve arról, hogy az Édes a túlvilágról is segíti. Vezeti a kezét ahogy valaha, amikor az első ügyetlen ákombákomokat vetette a papírra, s vele örült amikor az első csálé betűk ma is rettenetesen hiányzó szóvá alakultak... M...A...M...A. Ferdén, csúfan és idétlenül görbén, de Neki, az Édesnek szebb volt akkor tán még a Feszty-körképnél is. Hát ki más érdemelné meg jobban ezt a kis fáradtságot mint Ő, aki világra hozta? Igenis véghez viszi, el fogja készíteni a kardot, a becsületpengét, ezt most elemi kötelességének érzi.
A jó fegyver nem tömegáru, hogy bárhol hozzá lehessen jutni. Idő kell az elkészítéséhez, mint bármi máshoz, aminek a későbbiek során hasznát lehet venni. Ráadásul ez nem egy dísztárgy, amit majd szögre akaszt a nappali falára, hanem a saját gyönyörűségére kovácsolt mű, amire büszkén fog gondolni még akkor is, amikor már sehol sem fog vele vagdalkozni. Ez a penge kétélű. El lehet vele hárítani egy orvul jött támadást, de sújtásra is nagyszerűen alkalmas, ha úgy hozza szükség. A becsületkardnak más jelentése is van, többek között az, hogy aki a birtokosa, saját verítékével formálta olyanná, amilyenné akarta. Azt is jelenti, hogy a kovácsolásánál vissza kell térni a gyökerekhez, és onnan kell kiindulni újra, bele kell szőni, kötelessége belekalligrafálni az ősök emlékét. Általuk lett az ami, hát ez a legkevesebb amit még értük tehet. Nem számít mennyi időbe telik mire elkészíti, az elhatározás megvan, már csak végig kell vinni.
A kovácsivadék kinyitotta a tanterem ajtaját, hogy erőt és tudást merítsen a becsületkardja elkészítéséhez. Visszatért az iskolapadba hogy jóval túl az élete delén, de megszerezze, megkovácsolja a saját pengéjét, az érettségijét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése