Visszatérés

A kép az internetről származik

      

     Hall, az örök világcsavargó visszatért. Nagyon rég járt már itt, de ide olyan sietősen jött, mintha félrevert harangok elhalkuló segélyjajdulásai parancsolták volna haza tüzet oltani, hogy segítségével meg tudják akadályozni az elharapódzását és elhárítsák a katasztrófát, azt a kertek alatt osonó végzetet amely mindent lángba borít és elsöpör, s halálosan komolyan beváltja fenyegető ígéretét.

     Ám ez csak a látszat. Látott ő már nem egy olyan földi égést, amit néhány elvakult diktátor robbantott ki, javarészt mohó kufárok hathatós támogatásával. Akik mellesleg tisztátalanul szerzett vagyonuk gyarapodásáért nem kíméltek semmit és senkit, és arcátlanul közönyösen küldték az emberek millióit a megsemmisítő, biztos halálba. Ilyenkor szívén a jégburok megolvadt, szinte azt akarta sugallni neki, hogy egy pillanatnyi habozás nélkül tekerje ki a felelősök nyakát, s rögtön megtorlásban részesítse valamennyit. Olyan emlékezetesbe, hogy a bűnösökön azonnal és könyörtelenül végrehajtott kíméletlen példa láttára mindenkinek, akinek csak ehhez kicsit is hasonlító, ilyen előre megfontolt aljasságra támadna kedve, még a gondolatát is verje ki a fejéből, s fülét-farkát behúzza, majd rémülten visszariadjon. 
     Fájdalom, de sohasem avatkozhatott bele a világ folyásába, nagyobb hatalom táplálta génjeibe azokat a tulajdonságokat, amelyek arra utasították hogy nem tépheti szét a láncait. Hiszen neki egészen más a küldetése, és nincs egyéb dolga mint hogy megfigyeljen, és időnként egy-egy helyszínre visszatérjen. Tanúja volt rengeteg változásnak. Látta az embereket ahogyan büszkén felegyenesedtek, és apró lépésekkel ugyan, de meghódították a természetet. Belelátott a szívükbe. Tudta róluk amikor félnek és féltenek, de látta arcukon a céljaikért mindent tudásukat előkaparó konok eltökéltséget. S ugyanolyan földöntúli boldogság járta át az egész lényét mint nekik, amikor megpillantotta szemeikben azt a szerelemszikrát, amely fényes fáklyát lobbantott majd máglyává alakult bensőikben. S a perzselő fényüknél látta azokat a szent ígéreteiket amiket egymásnak tettek, amelyek bűvös jövőképet vetítettek lelkeik patyolatvászonjára, s azokon varázslatosan tündököltek. 

     Látta bánatukban keservesen zokogni, és látta vígan örömtáncot ropni őket. Nézte azt is, ahogyan családot alapítottak és gyermekeket nemzettek, látta pokoli kínok között megszületni és küzdelmesen élni, s látta nyugodt beletörődéssel meghalni őket. Figyelte amint lecsapolták a mocsarakat és áthidalták a folyókat, alagutakat vágtak a hegyekbe, vagy ahogy vitorlát bontottak a tengereken. Ismerte a vágyaikat és az ünnepeiket, látta vétkeket elkövetni, és látta lelkiismeretesen meg is gyónni mindet. Velük volt, amikor színházat emeltek. Akkor is, mikor eljátszottak benne egy élet írta igaz történetet, s látta valósággá válni benne a meséjüket. Hallotta a szívbemarkoló melódiáikat, vagy velük mulatott ahogyan előadták a komédiáikat, látta becsületből párbajozni, gyáván megfutamodni, de látta egyenes derékkal, hősökhöz méltóan vérpadra lépni, és ott a sorsukon győzni őket. 
     Látta a pajzsra emelt vezéreiket, királlyá és császárrá koronázva trónra lépni, majd onnan iszonyú véráldozatok árán letaszítani őket. Látott ájtatos manóbőrbe bújt ordas szatírokat, angyalszárnyakat viselő vérengző fenevadakat, látott bibliára görnyedő buzgó szerzeteseket, verejtékező napszámosokat, híres művészeket és országokat kormányzó hazaárulókat. Látott ledőlni bálványokat, eget karistoló betontornyokat, de látott szegényes szalmaviskókat, s kacsalábon forgó luxuspalotákat. Ismert fej- és trófeavadászokat, oltárképfestőket és kolduló barátokat, mitikus lényeket és játékbarlangokat. Látott pusztító erdőtüzet, tomboló orkánt és lávakitörést, özönvízzé duzzadni csordogáló patakot, apályt és dagályt, és szikkadt földet öntöző szelíd felhőkönnyeket. Látott jégbörtönbe zárt gejzíreket, fátyolvízesést és mesterséges cseppköveket. 
     De itt volt akkor is, amikor úgy érezte mintha a tündérkert kellős közepébe csöppent volna, és ámultan bámulta annak az idilli báját, azt az utánozhatatlan meghittséget, amiben csak keveseknek sikerült rövidke életükben gyönyörködhetni. Ezeket a csodálatos alkalmakat kedvelte a legjobban, mert ilyenkor az a benyomása támadt mintha szabadságon lenne egy trópusi szigeten, ahol a paradicsomi madarak életvidám trillája elixírként töltődne az ereibe, és minden sajgó porcikáját valódi balzsam simogatása gyógyítgatná. Amely kitörölné azokat a fájó emlékeket a kőkönyvtára polcairól, amiket mint valami rosszcsont nebuló, parittyával lődöztek oda a vásott emberek. Vajon lesz-e alkalma még ide visszatérni? Hiszen a parancsa úgy szól, hogy a földi létet számítva, vagyis az ember átlagos életkorát alapul véve úgy hetvenhat évenként egyszer látogasson erre, és figyelje meg azokat a változásokat, amelyek a bolygót érték amióta eltávolodott innen. 
     Halley, az örök csavargó és üstökös csak megfigyel. És vár. Várja, hogy a génjeibe zárt parancskód feloldódjon, és ha kell, az univerzum érdekében beavatkozhasson.