| A kép az internetről származik |
- 4 -
Ilonka néni, a törékeny anyóka ülve szunyókál a tűzhely melletti kis karos-székén, karjait keresztbe öltve fogja a viseltes vállkendőjének szélét, és álmodik. Álmában az ajtó résén belopódzik az októberi köd és a csontjáig hatol, mint ahogy odakint az urának, Berci bátyónak a kalapja peremét is megszállja a hamarosan beköszöntő tél portyázni küldött fagyos lehelete.
Az öreg a tehénistálló felé battyog a kavargó párában, csizmája talpa cuppogva recseg bele a vékony jég alatti ragacsos sárba, amelynek a hangjára a tyúkok ijedten borzolják fel a tollruhájukat, és méltatlan káricsálással rebbennek be a fészer szalmabálái közé, amiért nem átallotta a gazda a békés csipegetésüket félbeszakítani. Tisza, a jókora komondor lustán ténfereg az udvaron, majd ahogy meghallja a közeledő parancsolót, rögvest elébe lohol. Ám a gomolyból testet öltő apóka rá sem hederít a hű ebjére, még az aprójószág jogosnak tűnő felháborodását sem teszi szóvá, egyéb gondolatok foglalkoztatják, mintsem a szárnyasok zsémbelése, vagy a mihaszna kutyája hízelgő farokcsóválása. Azon morfondírozik az ól felé haladtában, hogy lassan le kéne vágni a forgót, ki is kellene csépelni meg szelelni, aztán ott van még a többi tengeri letörése is, a tavalyiból már csak mutatóban van a góré aljában. Na, majd a vasárnapi ebéd után szól a fiainak, hogy a jövő hétre ne nagyon ígérkezzenek el másnak, pár napig elkél a segítségük. Az asszonynép addig elvégzi a ház körüli teendőket, verembe kell rakni a zöldséget meg a krumplit, a nagyobbacska unokák tán még jó mókának is tarcsák'... Már csak a Mindenható szeszélye is forduljon más égtáj felé, és azokra a helyekre pazarolja az égi áldását, ahová eleddig még alig jutott, és ahol a mindennapi esőért fohászkodtak hozzá. Bizony, ippeg' hogy már elég volt a vízből, félő hogy elrohad lábon minden itt a feketén, és akkor mit adunk a jószágoknak télen? Legalább a szél fújna, hogy felszárítaná a dűlőutakat, különben kerékagyig fog süppedni a megrakott szekér a posványban, aztán hordhatjuk ki ölben az egészet... Istenem ne hagyj el, segíts! ... Ilonkám... Ilkámnak meg valami baja lehet, mert elég bágyadtan tesz-vesz az utóbbi napokban... nem mondja, mert inkább leharapná a nyelvét mint hogy panaszkodjon, de látni rajta... habár eddig is madárétkű volt, de azért csipegetett ezt-azt napközben, ha nem is sokat... ha kiganézott, visz is be egy kosár idei csutkát a spór ládájába, mert kifelé jövet úgy látta, belefér... ne fázzon meg az asszony, azért annyira szegények még nem vagyunk... na de ha jönnek a tejért, el ne felejtsek üzenni a körzeti orvosért, mert az ördög nem alszik... aztán majd a tisztaszobában megvizsgálja, akárhogy is ágál ellene...
Ilonka néni csak ül a spór melletti karos-székén, és álmodik... Hjaj, beh' rég is vót' istenem szentatyám, mikor marokszedni jártunk az urasági földre... ippeg'hogy vége vót' az első világégésnek, de amékünk' elbírt mán' egy vider' vizet, annak ott kellett lenni a betakarításnál... Ejsze' mentünk mink szívesen, má' hogyne mentünk vóna'... jól jött az a pár krajcár az ínséges időkben... és az a mokány legény, aki úgy tudta vágni előttem a rendet... még ma is látom magam előtt, ahogy a széles hátán csordogáló izzadságcseppekkel tündökölve játszik az augusztusi nap, és azok a színes fényjátékok heves villódzásokat tükröztek a fejér'cselédek szemeibe, hogy bele kellett vakulni... és a bajusza alatt úgy, de úgy tudott somolyogni amikor hátrapillantott, hogy belepirult még a pendelyem is... Aztán telt-múlt az idő, Idesapámnál' tiszteletét tette, majd a következő tavaszon annak rendji'-módja szerint megkérte a kezem... Abbiza', így ment az akkor, a régi időkben annak vót böcsülete aki mán megkapta az obsitot, és azután gondút' a nászra... Az én emberem is megadta azt ami a királyé, és leszolgálta a maga idejét egy dunántúli huszárezrednél... Hej, beh' délcegen léptetett a Csinos hátán a Szenkéig hogy megitassa a derest, irigyelték is tűllem' a korombeli jányok, mégha nem is mondták ki... Igaz, hogy csak másodjára sikerült hogy fijut' szüljek neki, de oszt' utána jöttek, mint a lepkék gyertyafényre... Juliska, Berci, Bözsi, Pista, Jani, Sanyi... még körül se néztünk, aztán már űk' fogták meg az eke szarvát, vagy dagasztották a tekenőben a kenyérnekvalót... Áldom is a Teremtőt, hogy épségben hazasegítette az uramat Szibériából... még az a szerencse, hogy csak a Bercim járt a leventeképzőbe, mer' ha még egy évig is tart az öldöklés, tán űt' is behíjják, és azóta is sirathatom...
A hátsó kertet, amely beleveszlik a Gőgő-patak kiterebélyesedő öblének a nádasába, birtokba vette a varjak nemzetségének megszámlálhatatlan serege. Károgásuk felhallatszik a trágyacsomóig, amelyre az öreg újabb kupac gőzölgő tehénalmot borít a vasalt fatalyigáról. Tisza kérdően néz a gazdájára, aztán az apró, beleegyező biccentést érzékelve iramodik el a somfa mellett le a gomolygásba, ahonnan hamarosan fülsértő káromkodással szidja a siserahad, a fekete népség távolodó átkát csak a vonat lassuló zakatolása, fémesen csikorgó fékezése tudja néhány pillanatra elfeledtetni. Ezen a szerelvényen jár a zsinórfalu lakossága munkába, jórészt a szomszédos gyarmatra', vagy a távolabbi szalkára'. A három fiatalabb fiú vasutas, amióta megszűnt a magángazdálkodás, inkább vállalják az ingázást, minthogy a téeszbe műveljék a közöst... Hiába, az ű' vére valamennyi, még ma is elfacsarodik a szíve, amikor kénytelen volt aláírni a belépő nyilatkozatot... dejsze' a pisztoly nagy úr ha közvetlen az ember fejéhez szorijják', és szembűl' látja az asszony rimánkodó tekintetét... mintha az sugallaná hogy írja alá, ű' kódusan is szeretni fogja, csak éljen... istenem, hányszor lesöpörték a padlást az ÁVÓ-sok, és hányszor kellett kényszeredetten visszahordaniuk az utolsó szemig, amíg az elsőszülött fijam idehaza vót'... Dehát minden hijába', addig-addig ármánykodtak ellene, amíg csak sikerült nékik' Miskolcra vezényeltetni szolgálatra, hogy az orbánc essen a fajtájukba... Még hogy kulák vagyok, a nép ellensége... azér', mer' minden porontyomnak összeverejtékeztünk egy kunyhóra valót? Biz'isten az ember szájában megkeseredik a pipafüst a tehetetlen méregtől... Mer' eggyel-kettővel még el is bírtam vóna, akárcsak azon a hajdani szüreti bálon, ahol és amikor belém kötött az a majtisi testvérpár, hogy saroglyán vitték haza űket'... a belépéskor is csak Ilkám könyörgő kéztördelése miatt engedtem... Szegénykém, hogy megviselhette a nehéz természetem, valósággal beleöregedett a évtizedek folyamán a virtuskodásomba... na de sohse' panaszkodott a lelkem, be jól tettem akkor, hogy a sok virág közül éppen őtet' szakajtottam... na, viszek is be egy kis csutkát, mán' biztosan az utolsókat rakosgatja a kályhába...
Ilonka néni egyre csak ül a a spór mellett a székén, és álmodik... Azt álmodja, hogy a kályha kihűlt, a konyhában egyre hidegebb van, és a kitáruló ajtóban megáll az ura, aki belehunyorít a félhomályba, s akinek acél-kemény szemeit lágyra önti a feltoluló könny, mert minden kétséget kizáróan érzi, hogy szeretett Ilkája már egy békésebb, másik világról álmodik... elerőtlenedő kezeiből a kosár füle kifordul, a csutka szanaszét gurul, s ő az ajtónál lassan háttal a fal mellett leroskad, és csak bénultan nézi, hosszasan nézi Ilonkája örök némaságba aludt édes arcát...
Alig ismert penyigei, apai nagyszüleim emlékére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése