Megtestesülés

A kép az internetről származik

Először eszébe sem jutott olyasmi hogy megtartsa magának, de ahogy kinézett az ablakon a néptelen utcára, és meglátta a tocsogós sárba tiporva akár egy koszlott vacakot, rozsdásan és gazdátlanul, valami benső kényszerítést érzett hogy kimenjen, lehajoljon érte aztán felvegye.
Lopva körülsandít mint valami sunyi tolvaj - talán attól fél hogy tettenérik és azonnal rendőrért kiáltanak -, s mikor véleménye szerint egy teremtett lélek sem kószál arra, gyorsan a kabátja alá rejti, besiet vele a lakása biztonságos fedezékébe, s ott alaposan szemrevételezi. Mi lehet ez? Körmeivel megpróbálja levakarni róla a rárakódott mocskot, de hiába bíbelődik vele, a patina úgy körbefogja, mintha szándékosan szőtte volna köré valaki. Le kellene előbb mosni, azután letörölgetni, hátha így ki lehetne találni, hogy mire való. Ezt teszi. Amint ujjaival fürgén dörzsöli a fürdőszobai mosdó nyitott csapja alatt, önkéntelenül felpillant, és szinte hátrahőköl ahogy a falitükörből egy morcos alak néz vele farkasszemet. Magára ismer, valósággal restellkedve fordítja le tekintetét a kezei közé kaparintott valamire, miközben érzi hogy fülei elpirulnak a szégyentől és a nyakáig veresítik el a bőrét, mintha bűnös gondolatokból összedobált máglyarakás égne a fejében, s neki kitartóan és szótlanul kellene elviselnie a vádlóan ropogó, a benne kegyetlenül tomboló hőséget. Irgalom! Megfürdeti hát az arcát is, hátha a hűs víz lemossa róla a gyalázatot, bár ő tudja a legjobban, hogy ezzel semmire sem megy. Kisomfordál a szobájába, leül a székére, és onnan meredten bámulja az asztalt, azon az abroszt, és a minták közepét eltakaró, a semmihez sem hasonlító valamit. Rejtély, hogy ki veszíthette el, és mióta keresheti kétségbeesve, hogy végre-valahára ismét rátaláljon.
Milyen kifogást találjon az orvul megszerzett valamire, mit hozzon fel a mentségére? A felesége biztos nem fog neki örülni, a ház így is tele van mindenféle limmel-lommal, nem hiányzik ide még ez is. Jó-jó, szóvá nem teszi ugyan mert ahhoz ettől nagyobb gazemberséget kell elkövetni, de a hangtalan, szemrehányó mozdulatok is elárulják majd nemtetszését. El kellene dugni valahová ahol nincs szem előtt, mondjuk a padlásra vagy a szekrény háta mögé, és alkalomadtán - mikor senkitől sem zavartatva foglalkozhat vele -, elővenni. Az is lehet hogy másnak egy értéktelen kacat, de aki elhagyta - s annak is aki megtalálta azaz neki - egy pótolhatatlan kincs, mintha egyedül az ő számára készített ajándék lenne. Úgy dönt, egyelőre beteszi a fiókba, aztán ha lenyugodtak a kedélyek majd újra előveszi. Addig legalább be tud szerezni smirglit is, azzal könnyebben lecsiszolja róla a fölös revét, még az is előfordulhat hogy drágakő lapul alatta. Persze tudata mélyén sejti hogy ez csak ábránd, de mégis jól esik eljátszani a gondolatával...
Újra kiles az ablakán. Odakint lucskos időt kerget maga előtt a szél, a kerti diófa dacosan feszíti hátra a törzsét, fiatal vállaiból sarjadt polipkarjain sírnak a sárguló levelei mintha tudnák: - életük véges, haláluk visszavonhatatlan. Némelyikük nem bír kapaszkodni tovább, és elernyedve bucskázik alá az enyészetbe. Mindössze annyi vigasza lehet, hogy ezután tápláléka lesz a  földanyának, s jövőre talán a gyökereken át felszivároghat, s valamelyik utódja apró erezetének részeként feltámadhat. A vegetáció olyan, mint az infernó, a purgatórium és a mennyország egy szóba sűrítve. Pokol, megtisztulás, újjászületés a növényekre levetítve, azok kálváriáját képezi le, mondhatni tömören. A háttér zajong... az ablakredőny olykor jajongva koccan neki a toknak mintha bebocsátásért könyörögne, pedig éppen az a dolga, hogy kirekessze a veszélyeket... esőt, ártó sugárzást, miegyebet. Ezen elmorfondírozva egyszercsak rádöbben: - mire nem képes ez a valami?! Olyanokat sugall ami benne sincs, vagy legalábbis kívülről nem látszik hogy hozzátartozna. Mindenesetre le a kalappal a találékonysága előtt, párját ritkítja az a jobbára ismeretlen technika, az a fifikus módszer ahogy magára vonja a figyelmet, és arra készteti a gyanútlan semmittevőt, hogy elfilozofáljon rajta. Ez még álcázza is magát! Úgy tesz, mintha ő lenne a semmi és a mindenség, bármivé át tud alakulni... fantasztikus ez a csodálatos érzés, ahogy látja megtestesülni!
Ez a megtestesült fogalom olyan mint egy furfangos varázsló, akinek a  neve TÉMA, és ott hever az utcán gazdátlanul. Neked, Kedves Barátom csak le kell hajolnod érte, s bocsáss meg érte hogy eleddig a legszentebb értékedet, a rám fordított idődet raboltam... fölöslegesen!