Felvillanások - 3 -

A kép az internetről származik 

     Napok óta tart a júliusi hőség, amely alatt egy kisváros népessége, apraja és nagyja beletörődötten fulladozik. Még csak reggel nyolc körül járhat, ám a fülledt kánikula máris viszkető verejtékcsöppeket gyűr ki az egyik iskola emeleti tantermének repedéseit javító munkások felsőtestének pórusain.
     Odakint a fák lombozatát alkotó levélzet porosan kornyadozik, s ha néha egy-egy kóbor szellő mégis megemelinti egy kissé valamelyiket, az néhány pillanat múlva bágyadt egykedvűséggel visszaernyed. A forró, mozdulatlan levegő már-már elviselhetetlenül nyomaszt minden élőlényt, ilyenkor még a lélegzetvétel is szúró fájdalommal jár állatnak és embernek egyaránt. Bent, az iskola földszinti folyosóján tétova lépések csosszannak, felhallatszik ahogy valaki meg- megáll, bizonyára súlyos terhet kell cipelnie, ha néha meg kell pihennie. Fent elhalkul mindenki, abbamarad egymás ugratása, s a kíváncsi fülek lefelé hallgatódznak, hátha a vágyott zene, a tele sörösüvegek összekoccanó muzsikája bírja szólásra az olykor beálló néma csendet. Tikkadt torkok áhítozzák hogy megnedvesítsék őket, hogy a nagy kortyokban lenyelt hűsítő nedű végre új erővel pumpálja fel lankadó izmaikat. De a várt akkord mégsem akar felcsendülni, ezért az egyik türelmetlen festő sürgetőleg lekiált az utánpótlásért felelős legfiatalabb segédnek: 
- Te vagy az? Hol a pokolban jártál eddig? Ennyi idő alatt már a város túlsó végéről is visszaértem volna, méghozzá gyalog! -          
     Válasz nem érkezik, ehelyett ólmos lábak torpannak meg az első lépcsőfok előtt, mintha el akarnák odázni az elkerülhetetlent. Pedig előbb-utóbb fel kell lépdelniük azon a grádicson, jóllehet úgy érzik hogy odafönt egy vérpad áll, s mellette egy pallosra támaszkodó hóhér várja hogy felbukkanjon az elítélt, hogy aztán végrehajtsa rajta az ítéletet. Nehéz sóhaj szakad fel a jövevény melléből, de kíméletlennek kell lennie, s amit meg kell, azt meg kell tennie.
Odafönt az emeleten át kell adnia valakinek egy üzenetet...
     A történelem Prágai Tavaszként emlékezik meg arról az évről, amelynek nyarán egy Csepel teherautó lassít le a mezőváros egyik bevezető utcáján, hogy megálljon annak egy, a jobb oldali árkán túlra épített, meglehetősen takaros lakása előtt. A plató zsúfolásig tömve van kopott bútorokkal és dagadt batyukkal, amik kényelmes ülőhelyet adnak egy tizennégy éves bakfisnak, a tíz éves hugának, valamint egy nyolcéves fiucskának. Az olajzöldre festett léckerítés előtt egy tizenhatéves srác várakozik arra, hogy apja parancsára kitárja a kaput, amelynek szárnyai között a sofőr a háromszobás lakás hátulsó bejárati ajtajának közelébe tolathat. Nincs könnyű dolga, mert a szomszédos ház tűzfala valóságos kanyonná szűkíti a kapubeállót, így éber figyelmet kíván a manőverezésnél. Ám a pilóta gyakorlatán nem tud kifogni, s ő ügyesen farol a kiszélesedő hátsó udvarra, majd kanyarodik hátra a lépcső mellé, a lehető legjobb, legközelebbi helyre. A fülke jobb oldali ajtaja kitárul, ahonnan egy fiatalos anya integet ki, ölében egy ötéves kisfiúval, és egy hároméves leánykával. A kicsik álmos szemekkel kandikálnak le bátyjuk mosolygó arcára, mindkettőt elbágyasztotta a fárasztó zötykölődés, és szinte az egész utat végigaludták. A legidősebb fivér egyenként kiemeli, majd az időközben szélesre nyitott lakásajtó elé teszi le őket. Oda gyülekezik a nyolctagú család, hogy aztán valami megilletődött ünnepélyességgel egymás után beszivárogjanak az új otthonukba. Végre eljött a várva várt pillanat, és lám, itt az alkalom hogy felfedező útra induljanak, a többi dolog, a behurcolkodás még ráér. Odakint csak az apa gépkocsivezető kollégája marad, aki komótosan nekidől a rakománynak, aztán rágyújt. Nem siet, amúgy is szabadnapos ma, fél óra ide vagy oda nem számít, különben is ő már látta a belső elrendezést.
      Hatalmas palotának tűnik gyerekszemmel egy ekkora lakás a régi, falusi szobakonyhás házikóhoz képest. Ahogy belépnek a tíz négyzetméternyi előszobába, rögtön megcsapja őket a friss festés utánozhatatlan illata. Egymás után vetik le a lábbeliket, hogy katonás rendben a fal mellé sorakoztassák valamennyit. Ezt látva még a folyosó is szívélyesebben invitálja beljebb leendő lakóit, hűvös pepitakövén jólesik pőre talppal végigcaplatni. A leszálló ágban lévő nap fényesre ragyogja a szemközti szoba parkettáját, amelynek lakkozásáról lerí, hogy alig pár napja készíthették. De oda majd később kukkantanak be, előbb a balra lévő hálót, és a belőle nyíló fürdőszobát veszik szemügyre. Elámulnak az ablakig rakott fehér csempén és az embernyi kádon, ilyet faluhelyen még sehol sem láttak. Ott nyáron eljártak fürödni az Anicára, télen meg megtette a pléhteknő is, egy hokedlin a konyhai sparhelt mellett. Ez itt más! Igazi fatüzelésű bojler van, annyi melegvízük lesz, amennyit csak akarnak. Nini, és mi az ott az egyik sarokban? Az ott egy valódi, felsőtartályos angolvécé! Micsoda fényűzés a hátsó udvari deszka-árnyékszék és a keményre tapasztott, döngölt padló után!
       A folyosó jobb oldalán egy méretes konyha terpeszkedik hosszan, beillene máshol akár egy nappalinak is. Ez lesz a központ, éjjel pedig a szülők hálóhelyéül fog szolgálni. A régi házban is a konyhában aludtak, egyébként is mindenkinek így lesz a legjobb. Az utcafronti egyik szoba a lányoké, a fürdő melletti a fiúké, s a harmadik szoba, amely külön bejárattal rendelkezik de a lányok szobájából is nyitható, egyelőre zárva lesz. Valaha egy fogorvos lakott itt, az volt a rendelője. Nekik viszont nincs annyi bútoruk hogy az összes helyiséget berendezhessék, így az egyelőre üresen és lezárva marad. De nem is baj, anélkül is kétszer akkorára bővült a lakhelyük. Birtokba veszik hát a csodát, és a nagyobb gyerekek segítségével beköltözködnek. Alig két óra múlva a lenyugvó nap még bepillant a konyhaablakon, hogy a fáradtan vacsorázók tányérján átvillanjon, netán belekóstoljon a szalonnásrántottába búcsúzóul, vagy csupán azért, hogy lecsenjen egy csöppet a bádogbögrék peremén rekedt teából. A kicsik már ettek, vidám pancsolásuk kihallatszik a fürdőszoba ajtaján, nekik még könnyű lesz az álmuk. Hónapoknak kell eltelnie ahhoz, hogy a nagyobbakban lecsillapodjon a falusi édes élet iránt érzet izzó honvágy, s a megszokott játszótársak és rokonok kínzó hiányát már ne érezzék annyira borzasztóan lelket marcangolónak...
     Az előző este, 1988 június utolsó napja szerdára esett. A belgyógyászati osztályon lábadozó beteghez látogatók érkeztek, s a nagymama boldogan ölelte magához legifjabb fiúunokáit, a három és négyéves forma fiatalurakat. Azok kissé elfogódottan hagyták magukat összecsókolni, mert apjuk a lelkükre kötötte, hogy óvatosan bánjanak a mamával, vigyázzanak a hasán lévő kötésre mivel alatta varrat van, és ha hozzáérnek fájhat. Apró karjaikat ezért már jó előre széttárják, s úgy közelítik meg az ágyat és a rajta ülő nagymamát. A nagyobbik büszkén újságolja hogy ő már középső csoportos lesz az óvodában, mire a kisebbik is elárulja, hogy bizony, ősszel már ő is óvodás lesz, és kíváncsian faggatják, hogy mikor jössz már végre haza mama? Szeretik őt. Persze ebben lehet némi gyermeki számítás is, mert a mama közelében mindig lapul valamilyen gyümölcs, netán édesség. Most sem kell csalatkozniuk benne, azok a finomságokat rejtő, áldott kezek máris elővarázsolnak valahonnan egy narancsot, amit aztán fürgén meghámoznak, majd egy-egy gerezdet a csöppségek szájába dugnak. Türelmesen eteti felváltva őket, egyik cikket ide, a másikat oda, amíg el nem fogy az utolsó darab is. Közben örömmel közli hogy az eredmények bíztatóak, pár nap és hazaengedik. Már majdnem egy hónapja fekszik itt epeműtét után, de mivel cukorbeteg is, lassabban épül fel mint az egyébként egészséges maródiak. Csillogó szemei árulkodóan közlik hogy valóban örül, szeretné már otthon átvenni az irányítást, megfőzni urának a kedvenc ételeit, kiülni esténként a kapu elé, és pletykálkodni kicsit a szomszédokkal. Így hát örül mindenki. Az unokái talán azért, mert minimum hétvégente megint lesz olyan süti amit csak a mama tud, a menye talán azért is, hogy az ételek elkészítésében, főleg az ízesítésében besegít, a legifjabb fia pedig talán azért, hogy nemsokára minden visszazökken a régi kerékvágásba, hamarosan élik tovább az életet úgy, mint azelőtt...
       A háromszobás kertes házban három generáció is bőven elfér, a külön bejáratú szoba a fiatalok rendelkezésére áll egészen addig, amíg saját lakáshoz nem jutnak. A három lány is innen ment férjhez, a középső fiú már panelben lakik, itt már csak a legidősebb agglegény lakik az egyik szobában, na meg a különálló, de összenyithatóban a fiatalok. Húsz éve költöztek ide faluról egy szolgálati teherautón, ezalatt az idő alatt a gyerekek felnőttek, s mindegyikük kezébe szakmát, egyúttal kenyeret is adtak. Itt minden hétvégén családi összejövetel van, ha összegyűlik a nép, két asztalt kell egymás mellé tolni, hogy minden felnőtt elférjen. Ilyenkor az öt nagyobbacska unokának külön terítenek egy szétnyitható asztalnál, a másik öt kisebbnek pedig a szülők ölében a helye. Szerencsére elég tágas a nagyszoba ahhoz, hogy mindannyian elférjenek. Ide várják vissza a nagymamát, a nélkülözhetetlen őst, a pótolhatatlan összekötő kapcsot, aki nélkül nem is létezhetnének. Várják a hétvégét, hogy mindannyian újra együtt lehessenek...
     A hírvivőnek minden egyes lépcsőfokot akkora kín leküzdenie, mintha fokonként egyre nagyobb súly rakódna vállaira. Hallja az emeleti tanteremből leszűrődő zajokat, a glettvas és a spakli fémes pengését, a távolodva lépegető létra ütemesen halkuló koppanását. Ismeri ezeket a zajokat, hiszen maga is szakmabeli, jobbára együtt is dolgozik a tizenhárom fős brigád. Ám most tanítási szünet van, és két iskolát kell őszre végigfesteni, így a jól összeszokott társaság kétfelé válik. Ő a nagyobb, nyolcfős csapatba került, amíg a többieknek ez az épület jutott. De itt is volt már helyismerete, tavaly együtt végezték itt vérével a frissítési műveleteket. A lépcsőfordulónál megpihen, össze kell szednie a gondolatait, erőt kell vennie magán, erőt kell gyűjtenie a lábaiba a következő tizenhárom fokra. Annyit már most biztosan tud hogy nehéz, rettenetesen nehéz lesz oda felbotorkálnia...
      Minden létrának megvan a jellegzetes járása. Azét meg főképpen ismeri amelyikkel öccse lépeget, mert a kölyök balkezes, ígyhát általában balra is nyit a lábával, a jobbal zár, szinte le lehetne másodpercre és centire mérni a távolságot, annyira egyenletes a tempója. A kölyök négy éve nős, van két fia, épp tegnap voltak benn látogatni az Édest. És a kölyök most ért oda a sarokra hogy félfordulatot vegyen, elárulják az apró koppanások. Ezt is tőle tanulta, hogyan kell a jobb comb belső oldalával besegíteni a bal talp feszítő emelésének, és ezt váltakozva addig ismételgetni, amíg a megfelelő pozícióba kerül. Ahogy vánszorog fölfelé, hallja a vödörbe ejtett szerszámok összependülését, a létra megkönnyebbülő nyiszorgását, amint a jobb láb felemelkedik róla. Mindjárt le fog szállni, mire odahelyezi a bal lába mellé, hogy fokonként leereszkedjen, ő éppen az ajtóhoz ér. Ott lecövekel, fél kezével a félfába kapaszkodik, és nézi, szótlanul csak egyre nézi a kölyök verejtékes hátát, s azt is látja, ahogy az a meztelen hát egy pillanatra megmerevedik...
     ...Valami gyanús!
     Nem tudja még mi, de beáll valami döbbent csend, és zsigerből érzi, hogy valaki a hátát nézi. Először arra tippel hogy valamelyik kurvapecér épp most készül hátbalocsolni, száját félig tátva felkészül hát az ordításra, és várja a hideg vízcseppek csiklandozó becsapódásait. De csak nem akar megérkezni a hűsítő fröccsentés, pedig már eltelt egy... két... talán három minutum is. Fejét valami ellenállhatatlan erő az ajtó felé, balra ferdíti, muszáj a feszítő késztetésnek engednie. Barna szempárja összekapcsolódik egy acélkék tekintettel, s abból a nézésből valami iszonyú érzés kezd befészkelődni a gondolataiba. Mintha valami gonosz démon, egy kíméletlen fúria baljós ígérete lenne, így még sosem nézett rá a bátyja... ilyen viszolyogtatóan, ilyen tébolyítóan visszataszítóan. És ekkor már tudja. Tudja, de nem akarja elhinni neki mit is akar vele közölni, már szóra nyitná a száját, de ezt az egyet, egyedül csak ezt az egyet nem akarja elhinni neki, ezért kétségbeesetten megpróbálja szuggerálni:
      - Nemonddkiii, könyörögvekérlek testvérnemonddmégki! Adjmégegykisidőt tesókáménédesistenem adjmégegy kisidőőőt! Hátha lehetséges, hogy ez a rémes balsejtelem mégsem lesz valóság, az összes egyetlenmindenhatóistenre kérlek, ha testvéremvagyésszeretsz egy kicsit nagyon-nagyon kérlek ne mondd még kiii!!! -
     Nem akarja látni, nem akarja hallani, szemeit becsukná, füleit befogná, de gúzsba köti, láncra verve tartja egy borzalmas delej, ami egyúttal le is parancsolja a létráról a padlóra. Azok a legyőzhetetlen sugarak, ami azokból a mereven néző szemekből lövellnek felé, nem hagyják a szemhéjait lezáródni. Egy szempillantás alatt béklyóba verték azok az acélkék szemek, amelyekből akkor és ott valami szörnyű bizonyosság sikolya hatolt be egy villanás alatt, és maródott bele örökre az elméjébe. Izzóan perzselődött be lelke legmélyébe az a három szóból álló felejthetetlen mondat, amiből az első kettő édes de a harmadik gyűlöletes, az a rekedtre csuklott, elhaló suttogás, az a kimondott utolsó szó, amely ahogy elhangzott acélkék szemeket homályosított el, és kegyetlenül felszaggatta benne a sóízű könnytavak fátyolgátjait, s amit amíg él, sohasem lesz képes onnan kitörölni már... - Öcsém... Anyánk meghalt...
     A napok óta tartó júliusi hőség egykedvűen hagyja, hogy egy létra alatt álló huszonötéves félőrült férfiból sápadt, félárva kölyök váljon, s a szemeiből sóízű verejték gördüljön le a meztelen felsőtestére. Reggel nyolc körül járhat, odakint a fák levelei poros unalommal pillednek a földanya felé, s úgy tetszik, mintha nem is akarnának benézni az ablakon, hanem inkább egy korty éltető nedűért, az élet vizéért kornyadoznának...