A Vásár

A kép az internetről származik

A kamion odakanyarodik a városszéli mérlegház elé, aztán a belőle kivezető rámpához tolat, ott egy sóhajtásnyi füsttel leállítja dízelmotorját, és türelmes várakozásba kezd. Hamarosan pirkad, éhesen tátongó gyomra nemsokára megtelik az élő szállítmánnyal...
Holló, a fríz mén a hajnali derengésben bal mellső patájával párszor belekaristol a talajba, majd hátrafelé fülel, hogy az istene, a gazda felkapaszkodjon a bakra. Amint a gyeplő kissé megemelkedik széles tomporán, a csődör sötét testén finom remegés fut át, és izmaival nekifeszül a hámnak. Aztán a parancsszóra megindul előre, végül a behajtónál elkanyarodik keletre, a város felé...
NYÍÍÍ... HAHAHAHA! - röhög fel egyik utasa az alacsony tréleren álldogállva - nézd már a bocskorost, hát nem mulatságos ahogy tipeg azzal a csámpás lábaival??? HÍÍÍ... DHEHEHE! - csatlakozik a kérdezett - HÍÍÍ... ába, úrnak születni KHEHEHELL!
Holló rábólint párat a gúnyos prüszkölésre, mintha magában igazat is adna nekik... de gondolatait valami egész más foglalkoztatja, amit esze ágában sincs a tudomásukra hozni. Hadd szórakozzanak rajta, de várjuk csak ki a végét! Ennél a szónál elkalandozik, vég... ő vajon mikor lesz utas ezen a lószállítón, s vajon hányszor kell még megtennie ezt az utat a vásárig? Hűűű, de rég is volt, amikor még tél végétől kora nyárig udvarolni járhatott a kancákhoz, s hónapokig kedvét lelhette bennük... Azok voltak ám a szép idők! Azok a felejthetetlen hágások, amiket a gazda ugratásnak hív... hm... még ez is két értelműen hangzik, az ugratás... mert valaha ő ugrott - istenem de rég is volt - most meg épp őt ugratják... de oda se neki, nem először hallja már ezeket az őt ócsárló, pökhendi szavakat. Igen - bólogat önnönmaga megnyugtatására - talán van még valamennyi időm... S az út, a jól ismert barát egykedvű némassággal kanyarog alatta, és ha néha fel is verődik néhány porpamacs a zoknijára, a következő lépésekkel lerázódik róla. Még az apró kátyúk is jó ismerősei, jótékonyan nyelik le a gumikerekek csöndesen surrogó neszezését.
A város nincs túl messze, még ha nem is siet, akkor is alig másfél órás poroszkálással oda lehet érni. Úgy tudja már, hogy mindjárt a magányos tölgynél le kell térnie balra az itatóhoz, szinte meg sem kell rántania a gazdának az istrángot. Jól összeszoktak az elmúlt évek alatt, megannyi közös emlékfonál fűzi össze őket egymáshoz. A legrégebbi szál születése homályos körülményeihez vezet, úgy mondják anyja nem élte túl a világrajöttét, pedig többen órákig küzdöttek érte. Neki az akkor még gyermek gazda lett az apja-anyja, tőle kapta az első föccstejet, ő viselte gondját attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitotta a szemét. Ő csutakolta le először, ő adta szájába az első ízes répát, vele kergetődzött a réten, egyedül csak neki engedelmeskedett. S ahogy együtt felcseperedtek, a barátságuk egyre szorosabbá vált, mintha valóban vér szerinti rokonok lennének. Igen - szőtte tovább a gondolatait - a gazda nem olyan hogy eladjon, inkább hagyná levágni a fél karját... de a gazdasszony? Az már egészen más kérdés, arra nem merné rátenni még egy fél napi porcióját sem.
Hiszen azóta foglalkozik a gazda a lovak adásvételével, amióta megnősült. Ennek már idestova hat éve, de valahogy mégis idegenkedik attól a nőtől aki közéjük állt. Pedig eddig még nem adott rá okot hogy féljen, csupán ösztönösen érezte hogy tartsa távol magát személyétől. Hiába próbált kedveskedni kockacukorral, tejeskukoricával vagy a legfinomabb szilázzsal, s hiába unszolta a gazda hogy fogadja el, tőle nem kellett még a víz sem. Emlékszik, egyszer a gazda távol volt három napig, ő addig se nem evett, se nem ivott, szinte belebetegedett, belesoványodott a hiányába. Ehetetlen az a széna, ihatatlan az a víz, amin nem érződik a gazda illata. Azt hitte akkor, már soha többé nem láthatja viszont az egyetlen kincsét, a mindenét. De aztán megjött, és vele madarat lehetett volna fogatni. Fülig érő szájjal üdvözölte, hattyúnyakát a vállához dörzsölte, egy kicsit szemrehányóan még meg is bökte, aztán fogaival kinyalábolta tenyeréből az ajándékalmát, és jóízűen megette...
NETENEEE! - dörren rá a gazda a két türelmetlenül toporzékoló paripára - ennyire sűrgős? De el vagytok telve magatoktól, affene a jódógotokat! Mindjárt megegyengetlek benneteket a támfával, addig fickándoztok! Nnna, most már ihattok nyikhajok! ... NYÍÍÍ... HAHAHA, még azt mondja nekünk nyikhaj, hallod a parasztot? ... ÍÍÍ... GHEHEHEN, mekkora egy LÚÚÚZHEHEHER! Az a - ... SZRCS ... - szerencséje, hogy - ... SZRCS ... - szomjas vagyok, különben már - ... SZRCS ...  - rég oldalba rúgom! ... Apropó rúgás! ... Te komám, igaz, hogy hamarosan új patkókat kapunk? ... ÍÍÍ...GHEN... - ... SZRCS ... - Valami ilyesmit én is hallottam az istállói berkekben suttogni - ... SZRCS ... -  állítólag éppen ezért visznek bennünket kirándulni! HÉÉÉ BOCSKOROS! Nem tudod hol lesz a patkolás?
 - DEEE... tudom!
 - ÉÉÉHS... elárulod?
 - Biztosan akarjátok tudni???
 - ÍÍÍ... GHEHEHEN!
 - ÍÍÍ... táliában!
 - LHÁHÁTOD komám, mégiscsak urak vagyunk! ... HÉÉÉ...  GIIIRRRHEHEHES! ... Te meg szedd szaporábban azokat a csökött mankóidat! Azt mondják, az olasz csizmának párja nincsen, alig várom hogy felpróbálhassam!
Holló, a fríz mén alig hallhatóan befordul a telepre, s beáll a megszokott helyére, közvetlen a mérlegház árnyékába. Néhányszor megrázza a kecses fejét, mintha dús sörényével akarná kitörölni a szeme sarkából a port vagy az akármit ami belement, mert az a valami irritálja, és ettől könnyezik...
A kamion motorja felduruzsol, kicsit állóhelyben jár, majd egy erős gázfröccsel kifordul a műútra, és puttonyában a hízott állatokkal megindul a végső célja, az olaszországi mészárszék felé...