Felvillanások

Szüleim

     A kisvárosi köztemetőben kettős sírhalom ad végső nyugalmat az alatta pihenő néhai házaspár porladozó hamvainak. Álmaikat vigyázó szemek őrzik, s amikor gyertyát gyújtani a még élők összegyűlnek, csöndes áhítattal reájuk emlékeznek.
     Élhettek volna még. Hiszen nem oly nagy idő ötvenhat, vagy hatvankét év, amely nekik megadatott. Nem sok az az együtt töltött harminchét esztendő, amely köddé vált, és úgy elillant, mintha egy rejtélyes okból váratlanul feltámadó, dühöngő orkánná erősödő szél foszlatta volna szét, amely addig csak gyöngéden simogatva lengedezett. Ami széttépte a gyermekei ábrándjait is, hogy annyi értük hozott boldog önfeláldozás és örömteli lemondás után, nyugdíjas éveiket még legalább ugyanaddig élvezhetik, mint amit szeretve és viszontszeretve egymás mellett eltölthettek. Ám a sors közbeszólt. 
     Ebben vastagon benne lehetett az egészségügy keze, ami szenvtelenül átmetszette az Anya élete fonalát. Mert egy rutinműtétnek számító epekő-eltávolításba nem szoktak csak úgy, egyik pillanatról a másikra belehalni az emberek. Főleg úgy nem, hogy a már-már lábadozó beteg, akit hozzátartozói még előző este azzal a tudattal hagytak magára, hogy jó helyen van, éjszaka rosszul lesz, és nincs ki segíthetne rajta! A betegtársak hiába nyomogatták vadul a riasztócsengőt, senki nem volt a közelben, akinek kötelessége lett volna azonnal reagálnia. Az nem létezhet, hogy egyetlen ügyeletben lévő ápoló sem tartózkodott a nővérállásnál, ahová a riasztás befut. Vajon mit hozna fel mentségére az, akinek elsődleges feladata lett volna intézkedni, de fél óra elteltével sem érkezett a haldoklóhoz? Vajon megtudta-e valamikor is, hogy a tébolyult tekintetű özvegy saját haláláig gyilkossággal vádolja miatta az egész intézményt? Azt hallotta-e, hogy az addig egyenes járású, büszke lánglovagból egy perc alatt magába roskadt öregember lett, akinek kék szemeiből már soha többé nem sugárzott a derű, csak az elmúlás utáni vágy hideg eltökéltsége sütött ki belőle? Aki monoton-konokul milliószor azt hajtogatta, hogy  - megöltétek...megöltetek...megöltétek... 
     Aki élőhalott lett azon a napon, s aki nem akart többé már élni nélküle. Hiszen megölték benne azt, akiért szembeszállt volna az ördöggel is, puszta kézzel nekiment volna bárkinek, aki csak a haja szálát is fenyegeti. Vigasztalhatatlanná, párja vesztett madárrá, zombivá lett azon a napon, amelyen élete értelmét elvesztette. Meghalt számára a világ, mert soha többé nem nézhetett már abba a bársonyosan barna, meleg szemekbe. Azokba a ragyogókba, amelyek annak idején, és még a minap rabul ejtették. 
     Amikért képes volt elviselni egy akkora atyai pofont is, aminek a szele úgy megtáncoltatta akkor a petróleumlámpa kanócát, hogy kínjában végigvonszolta a fehérre meszelt falakon az asztalnál ülők rettegő árnyékait. Amikbe amint belenézett, meglátta a földi mennyország ígéretét, s a pokol összes megpróbáltatásán kész volt keresztülverekedni magát, csakhogy övé lehessen. Mert felvértezte az a belső tűz, a szerelem, aminek olthatatlan lángja erősebb bármilyen hatalomnál, s csak a Kaszás pribékjei tudták ideig-óráig lecsillapítani, amíg újra egymáshoz láncolja majd őket az ásó, kapa, és a nagyharang. Ami azóta is kongatja a tébolyító szavakat a fejében, mintha csak egyre azt zúgná megbocsáthatatlanul: - megöl-tétek... megöl-tetek... megöl-tétek...
     Az özveggyé tett Apa egyre csak fogyott. Nem ízlett neki az az étel, amit a szerető lányai főztek. Nekik nem volt olyan fűszerük, amellyel egy tányér levest megszínesíthetnének, hiába aranylott tetején az ellesett főzőtudományuk. A mesterszakács halott, a kukták pedig nem pótolhatják ki azt az űrt, amit maga után hagyott. Ki is tudná úgy elkészíteni az ebédet vagy vacsorát, amit annyi éven át megszokott? A kötött-tészta levesben, amit még a galamblelkű Édestől tanult a hitvese, benne volt az a mérhetetlen szeretet, aminek minden cseppje gyógyító elixírként tompította az éhségérzetét. A lapótyát pedig senki más nem tudta olyan édesre porcukrozni, hogy szinte elolvadt a szájban, alighogy beleharapott. 
     Nem ízlik neki már semmi. Nem érdekli a körülötte tüsténkedő utódok aggódása, sem az alig totyogó, vagy már ki-be szaladgáló unokák gondtalan viháncolása. A rádió süket fülekbe duruzsolja híreit, s a konyhaablakon bebólintó meggyfa ága is hiába kínálja bordóra érett gyümölcseit. Savanyú az első ránézésre is, különben is a szomszédé, és ő sohasem kívánta a másét. Nem olyan családban nőtt fel, ahol divat volt a harácsolás. A génjeiből hiányzik az anyagi javak imádatáért, a kapzsiságért felelős alkotóelem, ő mindig megelégedett azzal, amiért keményen megdolgozott, akárcsak az ősei. A vas-szigorú apja, akinek páncél keménységén csak anyja halk szava tudott rést ütni, s azon a szívéig lehatolni, majd azt irántuk meglágyítani. 
     Az Édesek... Akik felnevelték abban a zsúpszalmával fedett parasztházban, ami alig egy kőhajításnyira lapult meg a kiszélesedő Szenké-től, s amelynek hátsó kertje beleveszett a nádasba, ami átszűrte a Gőgő-patak belecsordogáló vizét. A szülői ház, és a vén diófa alatt végignyújtózkodó hosszú, kecskelábú asztal, amelynek lócáit minden vasárnap benépesítette a gyereksereg, s ahol a főhelyen ki más ülhetett volna, mint az Öreg? Akinek a pillantására elhallgattak a madarak, s még a falevelek is mozdulatlanná dermedtek félelmükben, a szél pedig csak messziről mert incselkedni azzal a tekintéllyel, ami körül-lengte, s egész életében árnyékként követte. Aki ha megérkeztek a délutáni kártyapartnerei, a szájából kivett pipájával intett, hogy kínálják meg őket egy cserépbögrényi, maga termelte borral, s levehetik a kendőt a lapos gyékénykosárkáról, amelyben a sütemények várakoztak friss aranybarnán, egymás hegyén-hátán, ínycsiklandozóan. Aki olyan méltóságosan játszotta a filkóst, hogy könnybe lábadt a szeme a fehérnépnek a gyönyörűségtől. Aki minden fiának kenyeret, s becsületet adott a kezébe. S akinek a lábainál ott hevert a borjúnyi komondor, hogy fél-éber, egy csettintésre váró kushadással figyelje ura mozdulatait, s ugrásra készen várja parancs-szavait. Aki szoba-konyhás, ütött-kopott palotát verejtékezett össze neki a zsinórfalu másik végén, hogy odavihesse szíve választottját, és ott boldogulhassanak. 
     Azok voltak ám a szép idők... Amikor birtokba vehették azt a csodát, azt a tornácos kis lakot, amelyre egy kútgyűrűnyi vastag eperfa vigyázott. Ami ráterítette lombjait a szalmafedélre, s egyik könyökével szinte megtámasztotta a kissé csálé kéményt. Amikor tavasszal, egy húsvétra érkező fecskepár foldozgatta fészkét az eresz alatt, ők is versengve tapasztották velük a sárfalakat, hogy aztán lócitromot keverve a mészhez, vakító fehérséggel várják az Úr feltámadását. S amikor az estig tartó öröm-munka után az első gyermekükkel várandós feleségére nézett, hát magához ölelte vele a földkerekséget. Akivel együtt álmodtak meg egy olyan világot, ahol nincs más érték, csak a kölcsönös és örök szeretet.
     Aki után majd' másfél évig epekedett, mire kegyesen hozzáeresztette a Mindentlátó. Akivel ott, a kisvárosi kettős sírhalomban álmodnak tovább, s vigyázó szemek őrzik nyugalmukat.