Felvillanások - 2 -

A kép az internetről származik

     Könnyedén játszadozik a szél az egyik temetői gyertya lángjával, mintha arra akarná gyengéden rávenni, hogy pislogjon vissza az időben. Talán azért, hogy emlékezzen vissza arra a nyárra, amikor hidrogénbombaként robbant a hír, hogy a magyar csapat az olimpiai tornán veretlen diadalt aratott. 
     A gyertyacsonk égő kanócát meghajlítja egy apró fuvallat, majd sóhajtásnyi idő múlva ritmusosan pislákoló táncra kéri fel. Szinte utánozzák annak a hajnalcsillagnak a pulzáló fényét, amely akkor a balladás falu fölött ragyogott, és szemtanúja volt a kilenc kislány halálának. A tragédia óta negyvenhét év telt el, s most egy hegyvidékről ideköltözött barna lány, ma már anya énekelget róla elsőszülött kisfiának. - Szatmár megye, Penyige községe... - 
     A gyermek alig pár hetes. De úgy csügg az édesanyja ajkain szemeivel, mintha átérezné a belőle áradó szeretetet, s párnás kezecskéjével annyira szorítja anyja foglyul ejtett kisujját, mintha el sem akarná ereszteni soha többé. Szuszogva szívja magába az anyatejet, cuppogtatja az ízletes emlőt, s a fenséges étel lassacskán megtölti gömbölyödő pocakját. Azért olykor mély levegőt is vételez életadója nagy-nagy megelégedésére, aki a csöppséget Bercikémnek becézgeti. Meg sem fordult a fejében másképp elnevezni, hiszen a családi hagyományt ápolni kell, ősidők óta ez a név illeti meg azt a fiút, aki elsőként csodálkozhat rá a széles nagyvilágra. Ráadásul az ő édesapját is így hívják, legalább kettős örömben részesítheti az atyafiságot. 
     Az ura reggel érkezik haza a közeli mezővárosból, mivel a fiatal tűzoltó-hadnagy ott teljesíti esküjéhez híven szolgálatát. Egy teljes napig van távol, hogy aztán kettőt itthon töltsön el, ebben a piciny, hét telekből álló utcácska harmadik házikójának a meghitt csöndességében. Még a libalegelőn túli gesztenyefák, amelyek lábainál az egykori kúria hátsó kerítése húzódott, még azok is halkan suttogják tovább leveleikkel a híreket, nehogy megzavarják a temetői bolygókat, a lidérceket. Hosszú árnyékuk esténként belefürdik a nyugvóhelyeket a réttől elválasztó Rózsi-patakba, a húsz méternyire öblösödő liba és gacsi-úsztatóba, ami alig kődobásnyi távolságra van kelet felé a fehérre meszelt ház előtti orgonafától, és az elé leásott lóca lábaitól.       A fa már régen elvirágzott, ám lombja alatt jólesik megpihenni, lefekvésig az asszonyokkal kicsit pletykálkodni. A tyúkok már elültek, a férfiak pedig a kocsmában ürítenek néhány korsó sört a magyar labdarúgó-válogatott egészségére, amiért ekkora dicsőséget szereztek fent, a messze északon. Egyéb szórakozása nemigen van ennek az egyszerű népnek, a vasárnapi istentiszteleten kívül esetleg még a teke és a citerázás jöhetne valamirevaló számításba. Ám ahhoz most fáradtak, a betakarítás kellős közepén nincs idő ilyesmire, csak épp beugrottak jóéjszakát kívánni mielőtt hasukra süt a nap, holnap kora pitymallatkor.
     Az eresz alatti fecskepár már régóta megtanította repülni kicsinyeit. Ezután már saját maguknak kell gondoskodni táplálékukról, és arról, hogy nemsokára útra kelve, akár az egyenlítőig szárnyaljanak el jellegzetes nyilallásukkal. Ám az anya távolba révedező gondolatait fiacskája vonja magára, aki el-elernyeszti ujjait, szopásában egyre nagyobb szüneteket tart, végül elszenderedik. Óvatosan bölcsőjébe helyezi, kicsit gyönyörködik benne, majd számba veszi a teendőit. Az aprójószágok megetetve és bezárva, a Cila biztosan cancékol valamerre, amit talán a Tisza, az eperfa lába melletti kutyaól lakója zargatott meg a kert végéig. Már csak a Hékám fehérneműit kell kivasalni, és vállfára akasztani a váltóingjeit. A vacsora kész, bár a duszi, a saját levébe tört krumpli amire dinsztelt, piros-paprikával megbolondított hagymát csorgatnak, ezúttal reggeli lesz a vonattal hazatérő urának. Így becézik egymást, Hékámnak, ami egyfajta huncut összekacsintásféle is közöttük. Ezt csak ők értik, ez a titok az övék, s nem is engednek másnak bepillantani a rejtélyes mosolyaik mögé. Pedig ha tudná az embere tűzoltókollégája, aki a tavalyi gyakorlaton ott a hegyek között rákiabált, hogy : - hékás, mozogj már, ne állj ott földbegyökerezett lábbal, az a kislány biztosan már másé... - hát meg se álmodná, hogy milyen jót tett velük akkor. Mert amikor odakapta a fejét, és belenézett azokba a derűs-kék szemekbe, valami olyan érintette meg a szívét, mint ami addig még sohasem. A daliás férfi nyugalmat árasztott, erőt, és hitet, olyasmit, amire legbelül eddig is vágyott, csak még maga sem tudott róla. S mikor sokadjára is odapillantott, az még mindig az ő szemeit keresgélte övéivel. Erre a kitartó kutakodásra válaszolnia kellett, hát néma csúfolódással ajkaival kiformázta a hékás szót, és átküldte a bámész fejek között, amit a sóbálvány mosolyogva vett tudomásul. A többi maga volt az álom, sohasem felejtik el azt a csodás napot.
     A szenes-vasaló sziszegve simítja rá a friss víz-permetet az utolsó ing gallérjára. Erre a hangra az apróság megmoccan, de a ringató mozdulatok visszareptetik a nyálcsorgatóan édes álmaiba. A  konyhaajtó kitárva, azt egy könnyű függöny helyettesíti ilyenkor augusztus végén, azon egyszercsak belép Juliska, a csárogós sógornője, maga is fiatalasszony, aki itt lakik mindjárt az első házban, ami előtt a patak felé kanyarodik el az utca. 
- Hallod-é Terikém, hoztam egy kis málékásás tőtöttkáposztát, ideteszem mindjárt a spór végéhö'. Tudom hogy Bertink is szereti, hát gondútam' áthozok belőle. Hadd lám' a keresztfiamat! ... Jaj lelkem, kiköpött apja, csak azt a gyönyörű szemeket örökölte tőled. Nini, mán' nem is akkorka mint a fedő füle, napról napra úgy nől' mintha madzagon húznák! Az én fiaim is tentélnek, a Gyulám peniglen' foktomra érkezett meg, még épp jókor, mer' mán' majdnem elkapódtam velük. 
- Hát miért nem hagytad magad ángyikám? Hamarébb szabadultál volna! 
- Jajj, nem úgy van a' Terka, mifelénk az elkapódás azt teszi, hogy amíg rá vártam a vacsorával, véletlenül, akaratom ellenére majdnem elszunyókáltam! Veled nem aggyvégyezik az urad, amiér' szabódol?
 - Próbálkozik, alkudozik, de még tart a bornyúkötél, habár már egyre vékonyabb.
 - Az én uram tavaly is mán azon vót, hogy kiüti a tüzet ha még sokáig szárítkozok, hijába montam néki, hogy várjon még kicsinység. De hat hét után amondó vót, hogy aki fizet, az petyegtet, hát harmadnapra csak engettem néki, ha mán nem hagyott békibe. De megyek is, mer főzik a kapcáját, menne mán jóccakát köszönni a kocsmába, pedig csak a percen ért haza. Aztán vigyázz a fijunkra, el ne vigye a Cila, mer aztat sosem bocsátanám meg magunknak!
 - Nyugodt légy Juliskám őrzi azt a Tisza is, bár néha már az az érzésem, hogy rám is féltékeny a buglyos ebje!
 - Jáccik a csak, ejsze egyszer hámánkodjon, elmondom deresnek, fakónak! Na istenáldjon, mék!
 - Téged is Juliskám!
     Az anya mosolyát a helyére libbenő függöny fordítja alvó szemefénye felé. Aztán felveszi hálóréklijét, a bölcsőt a hitvesi ágy mellé, keze ügyébe igazítja, majd lecsavarja a mécsest, és lefekszik. Ezernyi tücsökprimás húzza fülükbe a jó éjszakát kívánó, akkor rögtönzött altatónótájukat. Az ezüsthold kiúszik a tóra a temetőt rejtegető bokrok alól. Mögöttük felbukkan néhány kóbor lidérc, amik szentjánosbogárnak álcázzák magukat, s villódzva állnak sorfalat a kopjafák között, hogy a holt lelkeknek megmutathassák a hazautat.