A préri Ura

 1. Fejezet

  Nincs a világon még egy ilyen csodálatos rezervátum, mint a mi hegyekkel körülölelt prérink, amelyet nyugatról egy kék, keletről egy szőke folyó szabdal sacperká' háromfelé, hogy aztán valahol délen folyammá egyesüljenek, miközben széles árterei mentén próbálja életben tartani a lakóit, állatokat, növényeket és embereket. Próbálja erején felül is, de egyre kevésbé sikerül neki...

  Az új idők beköszöntével a folyókat leszabályozták, korlátok közé szorították, és a valaha vad vizek partjainál nagyjából békességben élő emberek lassacskán elköltöztek...  ki-ki a vérmérsekletének megfelelően a zajos civilizációba, azaz a Nagy Fehér Atya kődzsungelébe, ki pedig csak ide, a csendes dombok rejtekébe, egy kis halom mélyére, mindjárt a felmenőihez a Boldog Vadászmezőkre...

  Nem volt ez mindig így... vagy mindig is így volt ki tudja ezt ma már...? Talán csak a Nagy Manitú, no meg a modern kor átka, az internet emlékezete...

Egykor, az Ősidőkben még öröm volt itt az élet, hisz mindkét folyó dúskált a halakban, árterükön pedig bőven termett árpa és köles, ráadásul ezt a paradicsomi idillt még a rendes tavaszi árhullám levonulása utáni bölényvándorlás is fokozta, ahol az ifjú harcosok bizonyíthatták rátermettségüket, és a sikeres vadászat után jutalmul családot alapíthattak a saját dicsőségükre, miután véget ért a törzsi Totemoszlop előtt a testvéries osztozkodás.

Abba azért ne menjünk bele, hogy ki kit és milyen szándékkal ejtett el, az ifjú harcos a bölényt vagy az ifjú ara a harcost, a lényeg az, hogy mindenképp a természet nyert, már ha a természetes szaporulatot vesszük figyelembe. Ezt jobb is, ha a Természet Anyára bízzuk, mert Ő legalább tudja mi az az arasznyi különbség a természet lágy öle és az Anyai Öl között, attól függően hogy ki mit és mikor ölel a kebelére és fogad be, vagy mit hogyan helyez oda abba bele az ölébe...

Az Ősidőkben, amikor még három tenger nyaldosta a prérit körbeölelő sziklás hegyvonulatok lábait, a két folyó közötti síkságon hemzsegtek az élőlények.... szárnyasok, hüllők és patások, és természetesen ott tanyáztak a belőlük táplálkozó ragadozók, egyfarkú kétlábúak és kétfarkú négylábúak, jobbára farkasok. Ezek a farkasok szimbiózisban élnek ma is a dakota őslakosok lelkével, ráadásul mindjárt kettő is él egy-egy őslakos lelkében, együtt és egymás ellen is harcolnak, s hol ez, hol amaz áll nyerésre... mindig az kerekedik a másik fölé, amelyik bővebb lelki táplálékhoz jut, s a jelenlegi állás szerint a Gyűlölet maga alá gyűri a Szeretetet... ezt egy dakota varázsló -és esőcsinálótól, Halgas-Sámán-tól hallottam, de ne szaladjunk ennyire előre.

 A Kezdetekkor, cirka nyolcvan emberöltővel ezelőtt, vagyis úgy ezerhatszáz éve, a kipcsak felmenőkkel dicsekvő Manitú Ostora a keleti óperenciás tengertől a nyugati óperenciás tengerig a lába alá gyűrte e kies hon őslakóit, nyilaival véget vetett az ókornak, és kezdetét vette a dakoták aranykora, mások időszámítása szerint a kora középkor. 

Kétfarkas - mert alvezérei bizalmas körben így is hívhatták Manitú Ostorát, a nagy Démonharcost -, elégedetten ült bölénybőrrel bevont trónján, és a felvont sátorponyvák között szemlélődött kifelé és le a síkságra, és azon túl is, a végeláthatatlan préri legutolsó fűszáláig.

Dombra vert sátra - dakotául wigwamja - előtt tömegesen térdeltek a behódolt nemzetek vezérei, jószágaikat, rabszolgáikat, aranyukat és lányaikat- fiaikat ágyasnak vagy feleségnek, urambocsá' túszként ajánlva fel hitvány életükért és skalpjaikért cserébe. Voltak itt apacsok, navahók, delavárok, irokézek, komancsok és sziúk, varjúk és feketelábúak, mind-mind hódolni járult a nagy Démonharcos elébe. Ennek örömére lett is dínom-dánom lakodalom, patakokban folyt bor, na meg a vér és a könny, kinek-kinek a gusztusának megfelelően. Végezetül hálás volt mindenki, és volt hálás az ágyas-házban is, hogy tovább szaporodjon a kipcsak nemzetség...

Néhány emberöltő múlva - ne kérdezd, de lehetett úgy 893 körül -, újabb kipcsak hordák kalandoztak e gyönyörűséges rónaságra, hun dakoták voltak az istenadták, hun sziúk, hun vegyesek de a lényeg az, hogy apai jogon igényt nyújtottak be az örökségükre, és mit ad isten - akarom mondani Manitú -, meg is kapták... jó jó, volt némi huzavona, egy kis ármány itt, pár gyilok amott, de ne nagyon feszegessük a részleteket, hiszen az már ma sem divat.

Újabb terület és zsákmányszerző - ezt nevezzük finoman élettér kiterjesztésnek - portyázások és generációk után belefáradtak az állandó skalpvadászatba, és inkább letelepedtek az utókor nagy-nagy örömére. Beiktatták az Első Humán Dakota Birodalmat, élén a reinkarnálódott ősvezérrel, sokadik Kétfarkassal, az Első Rizsaharcossal pont 1000-ben. 

Ki hinné?! Pont akkor! Pont!

Folyt...

  Döglött Ló, a dakoták törzsfőnöke elégedetten ül a sátra