Felvillanások -11-

    - Szeretlek testvérem! - 

Emlékszel Bercikém? Ezt mondtam neked, mintegy búcsúzóul, alig egy hete amikor meglátogattalak az intenzív osztályon...

Akkor még tudatodnál voltál, s ahogy lesimogattam a hideg verítéket a homlokodról, a szemeinkből a könny kicsordult...

Tudtam, mindketten tudtuk hogy eljő a vég... és mégis hálás vagyok az Égieknek, Anyunknak, Apunknak, ifjabb Bátyámnak Mikinek de Neked Öcsédnek, hogy Magukhoz édesgettek... Öleld meg Őket addig is, amíg csatlakozom Hozzátok! Szerettelek és szeretlek Benneteket!

Emlékezem...

Emlékszem arra a napra, amikor Te alig 16 évesen vártad a zöldre festett kerítés előtt, hogy a Csepel teherautó, ami a szegényes holmijainkat költöztette a szülőfalunkból az ígéret mezővárosába, a Széchenyi utca 6 szám alá, hogy leemelj bennünket anyu öléből, engem az ötévest, és a hároméves kishugunkat... Micsoda gondtalan boldogsággal barangoltuk be azt a csodás háromszobás palotát 1968-ban!

És emlékszem a 70-es nagy árvízre is, amikor napokig nem láttunk Benneteket, Téged és Aput, mert mentettétek az életeket... rokont és idegent számolatlanul, s amikor néha elcsigázottan hazaérkeztetek néhány órára hogy tisztát váltsatok és kissé lepihenjetek, boldogok voltunk hogy Ti még éltek...

Arra is emlékszem, hogy lemondtál a saját családalapításodról értünk, miattunk, hogy mi tanulhassunk, lemondtál a szerelemről értünk, a kistestvéreidért, hogy nekünk szebb jövő adasson meg mint Neked, az elsőszülöttnek, az örök agglegénynek... ma sem tudom, hogy megízlelhetted-e a testi szerelem és édes csók mámorító ízét... csak reménykedem benne hogy valamikor megtörtént!

Emlékezem...

Emlékszem arra, hogy családostól befogadtál a másfélszobás panellakásodba, hogy amíg építkezünk, ne kelljen albérletet fizetnünk a szinte semmi jövedelmünkből, s ott voltál az utolsó malterkeverésig velem, velünk! 

Arra is emlékszem, amikor napszámba jártál permetezni, nem kímélve saját egészségedet azért, hogy legalább itthon kenyér legyen... Emlékszem rád Testvérem!

Emlékszem arra, amikor egy ágyban aludtam Veled, én az alig ötéves, és Te gondosan betakargattál, mert álmomban lerugtam a dunyhát... és emlékszem az örvénylő álmaimra, amikor egy galaxis csillagmiriárdjai között zuhantam spiràlisan az óvó testvéri karjaidba, hogy ott, a mellkasodon megnyugvást találjak...  

Szeretlek testvérem!

Lehettél volna önzőbb, egy kicsit magadnak való, de Te, talán az őseink által beléd nevelt önzetlen szeretet miatt másképp döntöttél, s családomat családodnak érezted, s miattunk lemondtál mindenről, ami az úgynevezett nagybetűs ÉLET! Nem kellett volna, de szívem utolsó dobbanásáig hálás leszek érte! 

Sok megpróbáltatást mért rád a gondviselés...   Volt szívműtéted, két sztrókod, de amint felépültél, erődön felül is fát vágtál, biciklit szereltél, mosogattál vagy kávét főztél, ami dolog éppen adódott a családom, vagyis a Családod és a ház körül... emlékszem és nem felejtem!

Berti, Anyunk szerint Berci, öleld meg Őket Odaát a viszontlátásig! Anyunkat, Apunkat, Mikinket, s valamennyi rokonunkat, s bár pogány vagyok, mégis hiszem hogy lelkem valamikor találkozik Veletek a Végtelen szeretetben, mert valaminek azért lennie kell... 

     

A préri Ura

 1. Fejezet

  Nincs a világon még egy ilyen csodálatos rezervátum, mint a mi hegyekkel körülölelt prérink, amelyet nyugatról egy kék, keletről egy szőke folyó szabdal sacperká' háromfelé, hogy aztán valahol délen folyammá egyesüljenek, miközben széles árterei mentén próbálja életben tartani a lakóit, állatokat, növényeket és embereket. Próbálja erején felül is, de egyre kevésbé sikerül neki...

  Az új idők beköszöntével a folyókat leszabályozták, korlátok közé szorították, és a valaha vad vizek partjainál nagyjából békességben élő emberek lassacskán elköltöztek...  ki-ki a vérmérsekletének megfelelően a zajos civilizációba, azaz a Nagy Fehér Atya kődzsungelébe, ki pedig csak ide, a csendes dombok rejtekébe, egy kis halom mélyére, mindjárt a felmenőihez a Boldog Vadászmezőkre...

  Nem volt ez mindig így... vagy mindig is így volt ki tudja ezt ma már...? Talán csak a Nagy Manitú, no meg a modern kor átka, az internet emlékezete...

Egykor, az Ősidőkben még öröm volt itt az élet, hisz mindkét folyó dúskált a halakban, árterükön pedig bőven termett árpa és köles, ráadásul ezt a paradicsomi idillt még a rendes tavaszi árhullám levonulása utáni bölényvándorlás is fokozta, ahol az ifjú harcosok bizonyíthatták rátermettségüket, és a sikeres vadászat után jutalmul családot alapíthattak a saját dicsőségükre, miután véget ért a törzsi Totemoszlop előtt a testvéries osztozkodás.

Abba azért ne menjünk bele, hogy ki kit és milyen szándékkal ejtett el, az ifjú harcos a bölényt vagy az ifjú ara a harcost, a lényeg az, hogy mindenképp a természet nyert, már ha a természetes szaporulatot vesszük figyelembe. Ezt jobb is, ha a Természet Anyára bízzuk, mert Ő legalább tudja mi az az arasznyi különbség a természet lágy öle és az Anyai Öl között, attól függően hogy ki mit és mikor ölel a kebelére és fogad be, vagy mit hogyan helyez oda abba bele az ölébe...

Az Ősidőkben, amikor még három tenger nyaldosta a prérit körbeölelő sziklás hegyvonulatok lábait, a két folyó közötti síkságon hemzsegtek az élőlények.... szárnyasok, hüllők és patások, és természetesen ott tanyáztak a belőlük táplálkozó ragadozók, egyfarkú kétlábúak és kétfarkú négylábúak, jobbára farkasok. Ezek a farkasok szimbiózisban élnek ma is a dakota őslakosok lelkével, ráadásul mindjárt kettő is él egy-egy őslakos lelkében, együtt és egymás ellen is harcolnak, s hol ez, hol amaz áll nyerésre... mindig az kerekedik a másik fölé, amelyik bővebb lelki táplálékhoz jut, s a jelenlegi állás szerint a Gyűlölet maga alá gyűri a Szeretetet... ezt egy dakota varázsló -és esőcsinálótól, Halgas-Sámán-tól hallottam, de ne szaladjunk ennyire előre.

 A Kezdetekkor, cirka nyolcvan emberöltővel ezelőtt, vagyis úgy ezerhatszáz éve, a kipcsak felmenőkkel dicsekvő Manitú Ostora a keleti óperenciás tengertől a nyugati óperenciás tengerig a lába alá gyűrte e kies hon őslakóit, nyilaival véget vetett az ókornak, és kezdetét vette a dakoták aranykora, mások időszámítása szerint a kora középkor. 

Kétfarkas - mert alvezérei bizalmas körben így is hívhatták Manitú Ostorát, a nagy Démonharcost -, elégedetten ült bölénybőrrel bevont trónján, és a felvont sátorponyvák között szemlélődött kifelé és le a síkságra, és azon túl is, a végeláthatatlan préri legutolsó fűszáláig.

Dombra vert sátra - dakotául wigwamja - előtt tömegesen térdeltek a behódolt nemzetek vezérei, jószágaikat, rabszolgáikat, aranyukat és lányaikat- fiaikat ágyasnak vagy feleségnek, urambocsá' túszként ajánlva fel hitvány életükért és skalpjaikért cserébe. Voltak itt apacsok, navahók, delavárok, irokézek, komancsok és sziúk, varjúk és feketelábúak, mind-mind hódolni járult a nagy Démonharcos elébe. Ennek örömére lett is dínom-dánom lakodalom, patakokban folyt bor, na meg a vér és a könny, kinek-kinek a gusztusának megfelelően. Végezetül hálás volt mindenki, és volt hálás az ágyas-házban is, hogy tovább szaporodjon a kipcsak nemzetség...

Néhány emberöltő múlva - ne kérdezd, de lehetett úgy 893 körül -, újabb kipcsak hordák kalandoztak e gyönyörűséges rónaságra, hun dakoták voltak az istenadták, hun sziúk, hun vegyesek de a lényeg az, hogy apai jogon igényt nyújtottak be az örökségükre, és mit ad isten - akarom mondani Manitú -, meg is kapták... jó jó, volt némi huzavona, egy kis ármány itt, pár gyilok amott, de ne nagyon feszegessük a részleteket, hiszen az már ma sem divat.

Újabb terület és zsákmányszerző - ezt nevezzük finoman élettér kiterjesztésnek - portyázások és generációk után belefáradtak az állandó skalpvadászatba, és inkább letelepedtek az utókor nagy-nagy örömére. Beiktatták az Első Humán Dakota Birodalmat, élén a reinkarnálódott ősvezérrel, sokadik Kétfarkassal, az Első Rizsaharcossal pont 1000-ben. 

Ki hinné?! Pont akkor! Pont!

Folyt...

  Döglött Ló, a dakoták törzsfőnöke elégedetten ül a sátra