Tudósítás

A kép az internetről származik

Tudósítás

Kedves barátaim, sokat megélt ismerős és ismeretlen testvéreim, országhatáron innen és azon is túl! Megkezdjük élő tudósításunkat innen a hegyről, alig pár nap késéssel egyből. 
Előttem a kiugró szirtekről kékesen feketéllő, ütemes füstpamacsok törnek utat rokonságuk ölelő karjaiba, a felhőfoszlányok felé március közepén. Mintha ők is valamiféle ünneplésre gyülekeznének, akár a völgyekben tekergő folyók partján, és a dombok tarkította síkságok kanálisai mentén élő, vagy azok környékein letelepedett nép színe és java, apraja és nagyja. A modern technikai vívmányoknak köszönhetően már nem lovas futárokkal hordatják körbe az ezeréves birodalomban a véres kardot, azaz jelen esetben a hívó szót, hanem az így vagy úgy, a kívülről beképzelt vagy belülről kiképzett híradósok adják kézről-kézre, magaslatról-magaslatra, hegygerincről-hegygerincre az üzeneteket. Ezeket természetesen mindenki úgy értelmezi ahogy akarja, ám az indián füstjeleket a gyakorlati alkalmazásba átültető feltaláló, Kézi Morse gyakorlatilag bizonyára forog a sírjában. Ideges rángása a tábortüzek lobogó lángjaira emlékeztethet, amelyek fölött a honfoglalók leszármazottjainak titulált bennszülöttek úgynevezett népi motívumokkal díszített lópokrócokat lebegtetnek, és az egyiket az ügyeletes konferanszié a sátor súgólyukából kapott kurtán furcsa vezényszóra rángatja. Mert nem elég hogy tűzgyújtási tilalom van, ráadásul ezek a csökött távírászok rosszul továbbítják a jeleket, ezáltal az egyik szekértábor itt, a másik ott, a harmadik amott nyilvánítja ki a függetlenségért, a szabadságért, és a cenzúrázatlan sajtóért életüket áldozókért a hálájukat. Vessünk hát ide is meg oda is egy-egy pillantást, melyik csoportosulásnál mi fő a kondérban. Persze cenzúrázatlanul fenntartva azt a jogot, hogy mivel az önjelölt szpíker rövidlátó, ezáltal nem lehet messzemenő következtetést levonni abból, amiket a füstjelekből kisilabizál.
Aszongya hogy aszongya... a jelenleg regnáló kétharmados, korántsem harmatos törzsfőnök szerint... - Nem leszünk gyarmat! Uff!
Huhh! Na ti szegény Fehér, Balassa, és még ki tudja hány helyen vegetáló, gyarmati sorban sínylődő testvéreim, tinéktek most befellegzett! Mostan akkor sürgősen keressetek valami más nevet a tanyátoknak, ha nem akarjátok hogy a sziúk kiássák ellenetek a csatabárdot, és ti is kapjatok néhány kokit meg sallert! Nehogy úgy járjatok mint a Vének Tanácsa, akik tehetetlenül nézték amint saját dakota véreik megskalpolják őket, és törvényesen lenyúzzák róluk az öreg napjaikra félretett utolsó bőrszerkójukat! Amelyek redőibe mellesleg bele volt varrva az a néhány peták, amit hosszú és fáradságos munkával, gyűjtögetéssel, netalán életveszélyes vadászattal szereztek pazarlással töltött életük folyamán.   
Meg még azt is aszongyák a morzézó rézbőrűek hogy... - Ezért kiküldtük felderítésre Derűs Felleget, hogy fürkéssze ki az ellenséges törzsek titkait, mikor óhajtanak leülni velünk egy fontos paláverre, hadd teljen a koldusoknak is egy rongyos pulóverre...
Na szépen vagyunk! Aztán mivel fog lődözni az a szegény kiküldött kém, ha váratlanul megtámadják abban a hatalmas betondzsungelben? Merthogy fegyvere az nincs, már rég a zaciba vágták az összes nyílvesszőjét tegzestől-íjastól, tokkal-vonóval mindenestől! Amúgy se lehet a vámon ilyesmit átvinni, mert a félvér Öreg Sam, a röntgenszemű pénzügyőr már az első gyanús jelre kisasolja. Ámbár biztos ami biztos, biztosan kapott az útra a biztos néhány üres frázist... például hogy ami ottan fekete az nálunk fehér, meg hogy ne azt nézzék amit mondunk hanem amit cselekszünk, meg mi mindig igazat mondunk kivéve azt a ritka heti hét napot amikor nem... bennünk bárki megbízhat mert sosem hazudunk... különben pedig aztat azt se nem tudjuk hogy hogy kell... ezekkel egy darabig pufogtathat, de a végeredmény előre borítékolható. A békepipát azok fogják a legjobban megszívni, akik eddig is ott kapáltak a dohányföldeken, de egyetlen szál cigarettára valót sem tudtak maguknak észrevétlen lenyúlni.
Na de nézzük már meg miben mesterkedik a másik elenyészően kevés, mintegy egyharmadnyi tömeg, igaz közöttük fáklyával sem találni órabérért tapsoló összeverbuvált egyént, de még egy vacak északról importált tuszkaróra nemzetiségű szimpatizánst sem. Ajjé, ottan kérem szépen valamiféle beavatási ceremónia zajlik, a mellettem füstölgő feketelábú testvérem szerint ez azt jelenti, hogy a plágiummal meggyanúsított sámánt leváltják, helyette egy őszinte megmondó fogja gyakorolni a ráolvasást. A hadaró beszédjéből nem tudni hogy rapper vagy nepper, de hogy magasról tesz az alkotmányra, ezt az idáig ellátszó kézmozdulataiból, a mindenki által ismert nemzetközi jelzéseiből még a csecsemő is világosan leszűri. Ezek a mai fiatalok olyanok akár a nyulak! Nem érdekli őket már más csak a fű meg a szex, amit a néhai öregapámtól, a szenilis szarvasvadásztól hallottam... 
Történt - mesélte az öreg anno egy csöndes tábortüzet körbeülő hallgatóságának -, hogy azokban a békeidőkben még lehetett a boldog vadászmezőkre az egyszerű, tollatlan rézbőrüknek is járni, s ott nem csupán úri passzióból hanem élelemszerzés céljából is, lehetett a különböző nemű és nevű vadakra vadászni. Én már akkor is főleg a nőkre feszítettem ki az íjamat, úgy is neveztek abban az időben hogy: - Parittyának Álcázott Lankadatlan Íjából Nyilakat Kilövő Azték, sziú nyelven Tüzes-víz, dakotául Pál-Inka. - Szóval éppen leterítettem aktuális zsákmányomat, és indián szokás szerint ki mit elejt, annak kell hazáig cipelnie. Ez testvérek között is nyomott jó pár dekát, hát nem volt más választásom, mint lábait a nyakam köré tettem, majd...
 - Aztán öregapám, milyen nőkre feszítette ki azt a hírhedt íját? - szólt közbe egy harmadrendű leszármazott, valószínűleg a Kicsi Harcos, a még Inkább.
 - Elsősorban ünőkre, de azok az agancsosok sem voltak biztonságban tőlem, akik messze előre szökelltek az itatóhelyre, mert ezeket rendszerint még jobban felszarvaztam. De ne kérdezgess közbe Kicsi Harcos, mert most nem tudom hol is tartottam! 
 - Ott, hogy lábait a nyaka köré vette, majd...
 - Ja persze! És csak nyaltam meg nyaltam...
 - Az elejtett ünőt???
 - Ja, arról az ünőről van szó? Azt hazáig húztam vontam, majd a következő napon egy kellemes délutáni alkalommal a törzs közös örömére együttesen elfogyasztottuk...
Na de vessünk egy pillantást a harmadik szekértáborrá alakulgató csoportra is, ezek közé főként azok tartoznak, akik valamilyen okból innen is, onnan is kiábrándultak, elveszítettek házat-hazát, kiestek a pikszisből, reményüket vesztették, ámde jobb sorsra érdemesek lennének, ha hagynák őket tisztességes kenyérhez jutni, és nem éhbérért robotolni. Róluk csak annyit tudni, hogy mindenütt aláírásokat gyűjtögetnek, mert nem tetszik nekik ez a demokráciának csúfolt rendszer... meglátjuk miből lesz a cserebogár, s lesz-e elég erő megszerezni azt a pár százezer aláírást, amely egy népszavazás kiírásának eléréséhez elengedhetetlenül szükséges. Szorítok nekik már csak szolidaritásból is!
Eddig a mai tudósítás, és mi ebből a tanulság? Hát az kedves testvéreim, hogy tartozhatunk mi akármelyik szekértáborhoz, ránk csak addig van szükség amíg szavazni kell, egyébként meg jó magasról le vagyunk ejtve a törzsfőnök és az alvezérei által... országhatáron innen és azon is túl!       

Visszapillantás -2-

A kép az internetről származik

Tudod kozák Testvér... miattad nem merek temetésekre járni! Hogyan kísérjem végső útjára a közös ismerősöket, ha te láthatatlanul is ott állsz közvetlen mellettem, és közvetve belekuncogod a fülembe azt a mondatot, ami miatt véresre harapom a számat, csak nehogy hangosan felröhögjek?
A tagbaszakadt, mackós járású víz-gáz és központifűtés szerelő Taxi-Gyuri ma is úgy jelenik meg előttem, mint mikor utoljára láttuk élve, csuklóig olajos kezekkel. Becsületes neve György volt, de mi csak Taxi-nak hívtuk, mert mindenki így szólította annál a kis cégnél, ahol együtt dolgozhattunk. Szó szerint áldottuk a keze nyomát valahányszor csak megjelent, mert minden fehér falon rajtahagyta gépzsíros ujjlenyomatait, amit aztán órákba tellett nekünk eltüntetni. Általában mindig az átadás előtti napokban érkezett egy csőfogóval a jobbjában, míg a ballal végigtapogatódzott a fal mellett egészen a legközelebbi radiátorig, azzal a mondva csinált ürüggyel, hogy a nyomáspróbát jött elvégezni. Szerintünk kizárólag kitolásból aminek piszkosul nem örültünk, mert piszkosul leverte a tagok éleiről a zománcot, aztán vigyorogva a következő helyiségbe támolygott, imitt-amott végigtapogatva, néhol leütögetve a tiszta falakat. Ki gondolta volna akkor, hogy az imbolygó járása nem a mindenkori alkoholfogyasztásának tudható be, de még csak nem is vérnyomásproblémákkal küszködik, hanem egyéb, mondhatni prózai oka van különös közlekedési szokásainak?  
A rossz nyelvek szerint a felesége tette el láb alól a megboldogultat, s majdnem a közös fiúgyermekük életébe is került az, hogy főzőtudománya köztünk szólva is hagyott maga után némi kívánnivalót. Legalábbis az a hír járta be futótűzként azt a városrészt ahol lakott, hogy apránként mérgezte meg hímnemű hozzátartozóit az ételükbe kevert mákonnyal. A kislányuknak külön főzött, mert ő volt a mindene, reá akarta iratni a házat és az autót, szóval egyetlen és kizárólagos örökössé akarta tenni a szemefényét. Mindenesetre elhalálozott párja temetése után nem sokkal ez a kedves méregkeverő jó pár évig egy pszichiátriai intézmény vendégszeretetét élvezte, ahol aztán árgus szemek figyelték minden mozdulatát. Arra akár mérget is lehetne venni, hogy a konyha közelébe sem engedték... 
Szóval, hogy visszakanyarodjak a mondandóm elejére, ott állunk valahol a hátsó sorok mögött, és figyeljük a gyász-szertartást, ahol is a Taxi-Gyurit búcsúztatják. Az özvegybe egy kislány kapaszkodik, úgy nyolc éves lehet, és anyja helyett is sír, kiapadhatatlannak tűnnek a könnyei. Talán bátyja életéért is aggódik aki nem lehet jelen, mert akkor kórházban próbálják az ételmérgezéses tüneteit orvosolni. A körülöttük álldogáló rokonok lapos pillantásai sokat sejtetőek, de ezek valahogy mégis leperegnek egy márványhideg arcról, már ami a szoborszerűvé merevedett hites társat illeti. Gondolatai valahol máshol járnak, olybá tűnik mintha nem tudja mire vélni ezt a felhajtást, és szeretne már mielőbb túl lenni az egészen. Ahogy a tiszteletes felsorolja az elhunyt érdemeit, a volt élettárs szája dacos vonallá keskenyedik, miszerint épp az ellenkezőjéről volna meggyőződve mint amit hall. Szinte lerí róla a megkönnyebbült közöny, amint az első rögök döngve csapódnak a koporsó tetejéhez. 
A barátom hümmög... Ez még nem is volna baj, mert valamennyien így érzünk, akik látjuk ezt az egyáltalán nem felemelő közjátékot. A sírhalmot lassan beborítja a temérdek koszorú és virágcsokor, és a részvétnyilvánításra kialakul egy hosszú, a különböző formájú és nagyságú sírkövek között kígyózó sor, melybe illene nekünk is becsatlakozni. Már-már éppen lépnék egyet közelebb, mikor a Tesókám szája elé emelt tenyere mögül az alábbi szavak ütik meg az amúgy kissé elálló füleimet. - Zollika, megyünk mi is gratulázni???
Ha szándékosan tévesztetted össze a kondoleál szót a gratulációval, gratulálok! Egyetlen szemvillanással sikerült paródiává átalakítanod ezeket a komor pillanatokat! Másodpercek alatt végigcikázott agyamon a morbid helyzet, ahogy megfelelő komolysággal ábrázatunkon kezet rázunk a gyászoló özveggyel, és biztosítjuk együttérző gratulációnkról! Mármint arról, hogy milyen ügyesen szabadult meg a gyermekei atyjától. Eszembe jutott a szegedi boszorkányok pere, a méregkeverő asszonyoké, és bizony simán közéjük tudtam volna sorolni az illető hölgyet. Aztán még az is, amit emlékezetem szerint Rejtő Jenőről olvastam, aki viszonylag egészséges állapotban tért haza külföldről, hogy még véletlenül se maradjon le a saját temetéséről, amit lehoztak az ottani lapok. Mondanom sem kell, hogy természetesen azonnal a temető kijárata felé vettem az irányt kollégáimmal egyetemben, Pistát pedig hazáig korholtam, azaz nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidalmaztam, amin ő jót mulatott, és jellegzetes kuncogásával vett tudomásul. 
Tesókám! Igenis miattad nem járok csak elvétve gyász-szertartásokra, kizárólag csakis a rokonaiméra, mivel attól tartok hogy kitörne a botrány. Mert az ismerősök részvétnyilvánításánál biztosan eszembe villannál Te megátalkodott szókiforgató, Te gratulázó csibész!